A Piros 65 teljesítését követően továbbra is engedtem a szirtek csábításának; a terepfutás varázsa ismét magával ragadt. Ugyanakkor arról sem feledkezhettem meg, hogy Iramszarvas, a januári gútai kiruccanásunkhoz hasonlóan ismét "belerángatott" egy olyan maratonba, ami magamtól biztos, hogy nem jutott volna eszembe. 

Még talán nyár végén jött a hír, hogy lakóhelyemhez legközelebb eső hegyen, a Naszályon is megmérettethetik magukat a terepfutók. Elfogultság nélkül állíthatom, hogy a Cserhát meseszép nyugati nyúlványa méltatlanul kevés túrázót vonz, amiben közrejátszhat az a tény is, hogy az Árpád-hídról északra pillantva pont nem a legszebb arcát mutatja a helyi cementművek rombolásának köszönhetően. Nagy örömömre szolgál, hogy mondhatni hazai pályán is versenyezhetünk. A szervezők a kölyökfutam (S) mellett két távra várták a nevezőket egy 25 km-es (M) szimpla, illetve az elvetemülteket dupla körre (L). Eredendően Iramszarvasnak köszönhetően én is az L kategóriába neveztem, majd a verseny közeledtével a kezdeti lelkesedésemet a ráció oszlatta szét; visszakoztam az M-be. Ennek az lett a következménye, hogy Edittől kaptam egy "szemrehányást", mondván, hogy ő miattam is nevezett az L-re és erre én megfutamodok. Nem gondoltam, hogy ilyen véleményformáló hatásom van, mindenesetre legközelebb ha visszakoznék, előtte válságstábot hívok össze. :)

A verseny előtt pont egy héttel helyi futókörünkbe egy könnyed, átmozgató pályabejárásra tettem javaslatot. Biztatásomra Györgyi, András és Lali szombat hajnalban roppant korán kelt, aminek köszönhetően már reggel 7 óra előtt Katalinpusztán melegítettünk a váci futótársakkal kiegészülve. Mesterem által vezetett bejáráson remek idő fogadott minket. Enyhe, napsütéses időnek köszönhetően az ősz nagyon szép arcát kínálta felénk. A csodás idő ellenére, nagyon hamar rájöttem, hogy visszakozásom remek döntésnek bizonyult, hiszen a 25 km-es pályán a Csúcsot kétszer is érintettük, úgy hogy közben a kedvenc kaptatómon a facsúsztatón is tipeghettünk egy keveset, így a végén 1200 méter szintet is magunk mögött tudtunk. Hát, a pályabejárásunk valóban kellőképpen átmozgatta az összes porcikánkat, igaz abban Györgyinek némi igazsága vagyon, hogy nem sikerült éppen könnyedre, de legalább megtudtuk, hogy mi vár ránk egy hét múlva.

November 23-án hajnalban az ősz másik arcát volt alkalmunk megismerni, előző napokban nem kevés esőt kaptunk, így kemény csúszós versenynek néztünk elébe. Iramszarvassal, Mesteremmel és váci futóbarátaimmal Bálinttal és Csabival elsők között érkeztünk meg. Menet közben kiderült, hogy Iramszarvas is dezertált, azaz az egy körös távon együtt vágtunk neki a versenynek. Öröm volt nézni a rendezők lelkesedését, és azt ahogy a sok futótárs izgatottan várta a történelmi pillanatot, hogy elrajtoljon az I. Naszály Trail.

A múlt heti pályabejáráson szerzett tapasztalatnak hála, komótosan vágtam neki a távnak, a bottal próbálkozó Iramszarvas (hiába mondtam neki, hogy azért még nem olyan öreg, sosem hallgat rám) nyomában igyekeztem tartani a lépést a mezőnnyel. Ahogy közeledtünk a csúcs felé, úgy szakadozott a mezőny több darabra. Volt csúszka keményen, főleg az oldalrézsűs részeken, ahol az aszfaltcipőben érkezőket tréfálta meg a sár különösen. Az első csúcshódítást megelőző részen valóban négykézláb lehetett csak haladni. A Csúcsot elérve, lefele menet már a gyönyörű Dunánk kanyargásának látványa feledtette a megpróbáltatásokat. Egy jó hosszú lejtős szakaszon sikeres előzési manővert is magam mögött tudva érkeztem el a gombási frissítőpontra. A terepversenyeken megszokott terülj-terülj asztalkámnak köszönhetően sikerült az üzemanyagtartályt teljesen feltölteni és a pontőrök lelkes biztatása mellett vágtam neki az újabb csúcshódításnak. A Látóhegyen sajnos csak egy röpke pillanatot tudtam a kilátásnak szentelni, szerencsére egy hete kellőképpen kigyönyörködtük magunkat itt, tudva, hogy nemsokára a facsúsztatón kell helytállni. Előzetes várakozásommal ellentétben meglepően frissen érkeztem ismét a csúcsra, majd tudva, hogy a legkeményebb részeket elhagytam, lefele menet a féket teljesen kiengedve vettem célba a Gyadai-rétet. A rétre kiérve legnagyobb csodálkozásomra futókörünk egyik doyenjét Andrást értem be, aki látszólag félig-meddig lemerült aksikkal haladt. A befutószakaszt jelentő tanösvényen, már arra ügyeltem, hogy a következő hétre is maradjon egy kis szufla, hiszen ismét - idén a negyedik - maratoni táv teljesítése várt rám.

Nagyon jól eső érzés volt a célba csapni, 3:15:56-os időm, nem meglepően, egyéni csúcsot is jelent. Nagy büszkeséggel értesültem arról, hogy Mesterem az előkelő 3. helyezést érte el.

A müncheni gikszernek is köszönhetően viszonylag könnyen hagytam magam rábeszélni Iramszarvas által, hogy december 1. napján ismét fussak egy maratont. Figyelembe véve azt is, hogy januárban Gútán szintén egy ünnepi vízkereszt maratonnal nyitottuk a futóévet, az Adria Advent Maraton teljesítése méltó évzáró eseménynek tűnt. A gútai kirándulásunkhoz hasonlóan ismét Oszaczki Géza által szervezett telekocsival vágtunk útnak november 30.-án hajnalban. Gézát és Iramszarvast leszámítva, a Transporterben utazó futótársakkal, korábban még nem találkoztam, így az ismerkedés különös varázst adott az utazásnak. Útközben hamar fény derült arra, hogy Géza bámulatos teljesítménye nehezen utánozható. Uszkve 1-2 év alatt 40 maratont nyomott le, nem beszélve a terepversenyeken (Zugspitz, Lavaredo, UTMB stb.) nyújtott parádés teljesítményéről sem. Géza sajátosan készül fel a versenyekre, mondhatni semmit sem edz hét közben, kizárólag a hétvégi versenyekre pihen rá. Igaz szinte minden hétvégén versenyez és maratoni távnál nem szokta alább adni. Aki kétkedne a módszer eredményességében, annak legyen csupán annyi elég, hogy Géza idén az UTMB sikeres teljesítését követően alig egy hónappal később Berlinben 3 óra körüli idővel teljesítette a maratont. A legnagyobb csodálatot belőlem (bocs Géza) mégis Bozót és Isti terve váltotta ki; Istinek nem adatott meg ugyanis, hogy szemmel láthatóan figyelje mindennapjainkat, mégis a második maraton lefutását tűzte ki célul. Ildi és Ricsi rutinos futóként osztotta meg tapasztalatait Zénával, aki most vállalkozott először arra, hogy megismerje azt az érzést amit 42195 méter lefutása okoz. Abban biztosak voltunk, hogy ezúttal csapatunkból lesz valaki aki PB-t fut. Bogi kísérőként adta meg a szükséges biztatást, segítséget, amiért nem lehetünk eléggé hálásak neki.

Hóesésben átvágva a Dinári hegyen, a Krk szigettel szemben elterülő Crikvenicába hamar leértünk. Apartmanunkból pazar kilátás nyílt a tengerre. Dél körül a versenyközpontba igyekeztünk, ahol a rajtcsomag átvételét követően sejthető volt, hogy ezúttal a létszámlimit idő előtti lezárása nem fenyegeti a későn nevezőket; a 8-as rajtszámot kaptam. A szép napos időnek köszönhetően egy rövid városnézéssel múlattuk az időt. Télen az Adria kissé kietlennek tűnik a nyári nyüzsgéshez viszonyítva. A kis városközpont sok látnivalót nem tartogatott, a dombtetőről magasló templomba, a halat formáló kilincset lenyomva sem nyertünk bebocsátást. Napnyugtával a szél is felkerekedett egyre erőteljesebb mértékben. Ekkor még reménykedtünk abban, hogy másnap a napfény elveszi erejét a légmozgásnak. A maratoni versenyek elmaradhatatlan kísérőeseménye az előző esti tészta-party. Túlzás nélkül állíthatom, hogy ilyen remek választékkal még sehol sem találkoztam. Ha jól számoltuk 8 féle ízesítésű tésztából lehetett választani, amiből 2 hideg salátaként szolgált. A svédasztalos önkiszolgálásnak köszönhetően nem volt mennyiségi korlát sem, ennek ellenére mindig megfelelően pótolták a kiürült tálakat. Egy szó, mint száz a szénhidrátraktár nem maradt üresen. Jóllakottan érkeztünk a hegyoldalba található szállásunkra, ekkor már kemény vihar tombolt odakint.

Hajnalban arra ébredtem, hogy a szél erőssége egy jótányit sem csökkent, sőt. A hírek szerint 100-130 km/órás széllökésekkel lehet számolni napközben. A tenger felszínét vizslatva arra lettem figyelmes, hogy hatalmas hullámok felett összefüggő vízgőz alakult ki. Ez az oka annak, hogy viharban még a gyakorlott úszók is képesek vízbe fulladni. A reggeli mellett természetesen az időjárás és ezzel összefüggésben a futóruházat megválasztása volt napirenden. Látva, hogy szép napos időnk van és 10 fok körüli a hőmérséklet én egy térdig érő nadrág, illetve egy hosszú ujjasra húzott póló mellett döntöttem és hagytam rábeszélni magam, hogy kesztyűbe fussak. Reggelit követően a versenyközpontba igyekeztünk, ahol már folyt a bemelegítés. A mezőny javarészt horvát, szlovén szerb, olasz és persze magyar futóból verődött össze. A pálya a rajtot követően kb. 4 kilit haladt a parton dél felé, majd a fordulót követően vissza a versenyközpontig, itt aztán keltre fordultunk és a hegy felé a tengerbe siető patak mentén 2-3 km-t megtéve egy hídon áthaladva fordultunk vissza, majd a versenyközpontot érintve észak felé ismét 4 kilit nyomtunk a parton ezúttal észak felé, majd megfordulva a versenyközpontba visszaérve teljesítettük a félmaratoni kört. A pályának ez a tagolása lehetővé tette azt is, hogy a szembejövő ismerősökkel buzdítsuk egymást, ami jótékony hatással van a futóművekre. A szélvihar a part mentén elviselhető volt, azonban a hegy felé fordulva pont telibe kapott a szembeszél. Ezen a részen néha úgy tűnt, hogy szobabiciklin nyomjuk, előfordult, hogy egy helyben haladtunk. A hídon áthaladva a part felé visszafordulva meg a fergeteges hátszél tolóhatása résztávos edzésre emlékeztető iramváltásra késztetett. Az oldalszél ereje a tengerparton abban nyilvánult meg, hogy nem egy esetben a bokáimat összekoccintotta, ami futás közben komoly problémákat is okozhat. Eredendően egy jóleső futást terveztem, ahol megfelelő iramban 3:40 és 3:50 között szerettem volna célba érni. A rajtot követően arra ügyeltem, hogy ne fussam el az elejét, visszafogott tempót diktáltam, 5:00-5:15 körüli kilikkel haladtunk. Iramszarvas eredendően pulzuskontrollal tervezte a futást, de végül velem tartott, mondván, hogy a pulzusmérője lecsúszott. (Jó duma mi, ti is elhiszitek?) Egész jól haladtunk, igyekeztem élvezni a csodás tájat és a szélvihart figyelmen kívül hagyni, amennyire lehet. A hegy felé kanyarodva erősen szembeszeles részen egy híd alatt futottunk el. A folyamatos széllökések az U-alakú hídtestet sípként szólaltatták meg felettünk, érdekes zenei aláfestést nyújtva futásunkhoz. A szobabiciklizésnek köszönhetően 5:30/km-es kilik is becsúsztak, igaz hátszeles szakasz kompenzálta a lemaradást; 4:33-as kilit lökött ki belőlem. A versenyközpontnál a szpíker az áthaladók nevét ismertette a közönséggel. Iramszarvas nyelvészként is elégedett volt, hogy a nevét nagyon szépen ejtették ki. A futást a tengerparton nagyon élveztem, a táv első felét 1:48 körül alatt teljesítettem, átlagban 5:15-tel haladtunk, egészen a déli fordulóig, amikor 25 kilinél elkezdtem lassulni, 5:30 és 6 perc között teltek a kilik. Igyekeztem folyamatosan frissíteni, de a sebességem stagnált. Ezen a szakaszon sokan megelőztek, Iramszarvas is elillant. Ekkor ért utol csapatunkból Ricsi is, aki szép egyenletes tempót nyomott. Arra figyeltem, hogy ne lassuljak tovább és a pálya szépséget, a sziklafalhoz csattanó hullámok okozta hanghatást teljességgel élvezzem. Az utolsó 4 km-es szakaszon igyekeztem a maradék energiát hasznosítva egy huszáros finisbe kezdeni, aminek következtében ismét 5:30 alatti kiliket nyomtam sok mindenkit visszaelőzve.

Az idei 4. maratonomat viharos körülmények között 3:53:03 alatt teljesítettem. Ha úgy nézzük alig két hónap alatt majd 12 percet javultam. Persze minden összehasonlítás viszonylagos, a lényeg, hogy egy hatalmas élménnyel lettem gazdagabb, amiből a monoton téli edzések során szeretnék erőt meríteni.