A közelmúltban új keresztedzési lehetőséget fedeztem fel: a Bubit. Erre persze sokan gondolják, hogy milyen új keresztedzésről beszélek, hiszen a kerékpározás köztudottan az egyik legnépszerűbb keresztedzés a futók között. Ők azok, akik még nem ültek Bubin.
Arról ugye már korábban lehetett hallani, hogy a Bubi nem egy versenybicigli. (Apropó, nemrég fejetettem meg, hogy az outi nem valami angolszász eredetű elnevezés, hanem az országúti rövidítése.) Nyilván van is benne logika, városi közlekedésre való, meg aztán nem is jó, ha túl vonzó jármű, mert akkor szívesebben lopják. A valóság azonban mindezek ismeretében is megdöbbentő.
A Bubinak három fokozatú sebességváltója van. Az első fokozatban gyakorlatilag szabadon pörög a láb, miközben a kerékpár alig halad. Lehet, hogy ezt a fokozatot arra szánták, hogy az ember lassan, de legalább folyamatosan a nyeregben ülve fel tudjon jutni a Várba is. Én egyelőre főleg a pesti síkon használtam, de amikor a Krisztina körúton mentem fel vele a Dunától a Déliig, akkor is kettesben mentem, mert az egyes olyan volt, mintha üresben pörögne. A következő fokozatba kapcsolva azonban az ember érzi, hogy komoly izommunkát végez, miközben alig halad. Kezdetben úgy éreztem, hogy kb. fele olyan gyorsan haladok Bubival, mint a hétköznapi (egyébként egysebességes, de hegyoldalmegmászásra is alkalmas áttétellel rendelkező) kerékpárommal. Később erősödött realitásérzékem, és inkább a harmadra tippeltem. Egy idő után felfedeztem, hogy ha néhány erőteljes rúgással lendületet adok a Bubinak, akkor az elfogadhatóhoz közeli sebességre is rá lehet venni, de ehhez kell némi elszántság és önbizalom.
Namármost én azért mégiscsak tizenegy éve biciglivel közlekedek, csináltam félájrönt, tekertem 180 km-t árjrönmenváltóban, szóval ha nem is vagyok egy Lance Armstrong, azért az átlagnál közelebb áll hozzám a kerékpározás. Ennek ellenére a Bubit kihívásnak érzem: úgy gondolom, ha Bubival szeretnék közlekedni normál sebességgel, akkor még nagyon sok edzésre van szükségem – és így is, úgy is csatakossá fogok izzadni. Gondolom, ha egy egyébként nem sportoló üzletember vagy -asszony úgy dönt, hogy trendi lesz a Bankcentertől Bubival menni ebédelni a Mák bisztróba, akkor visszafelé már sétálni fog, és nem fogja érteni, hogy képesek egyesek akkora erőkifejtésre (vagy hogy gyerekkorában hogy volt képes játszva megbirkózni a pedállal. De ha az ember jobb kondiban van, akkor is alaposan meg kell gondolnia, hogy a Bubit válassza-e. Az Origo tesztje szerint kerékpárral 15, autóval (a parkolóhely keresést nem számítva) 18 perc alatt lehet eljutni a Dob utcáról a Vérmezőre. Én úgy tippelném, aki normál kerékpárral 15 perc alatt teszi meg az utat, annak Bubin erre 30, de a legnagyobb jóindulattal számolva is 25 percre van szüksége, és akkor még nem beszéltünk arról az időről, amíg eljut a dokkolóig, ill. a dokkolótól az úticéljáig. (Engem már az sem győz meg, hogy kerékpárral mennek át az alagúton.)
Egyébként ettől eltekintve nem rossz a Bubi, bár néhány dizájnelemet alaposabban is átgondolhattak volna. Én pl. könnyen állítom a nyeregmagasságot, de volt tapasztalatom olyan törékenyebb leányzóval, aki nem tudta kilazítani a bilincset. A nyereg kényelmes, legalábbis száraz időben.
Ami miatt azonban mindenképpen dicsérni kell a Bubit, az a csomagtartója. Sokan ugyan zavarónak tartják, hogy nem forog a kormánnyal, de éppen ennek köszönhető, hogy a kerékpár kanyarodás közben stabil marad. Szerintem aki tehetné, a saját bringájára is ezt a megoldást választaná, itt maximum azért tűnhet rossznak, mert szokatlan. A csomagtartó meglehetősen tágas (kétszer szállítottam vele olyan méretű dobozt, amelyről kezdetben azt gondoltam, hogy úgysem fog beleférni), még annak ellenére is, hogy az utólag rábuherált lakat a csomagtérből veszi el a helyet.
Az külön remek, hogy a csomagtartóra eleve rá van applikálva a gumipók, illetve két pöcök is segíti a kifeszítését. Ha van tökéletesre sikeredett része a Bubinak, akkor a csomagtartó az. Hát még ha a lakat sem lenne! (Most, hogy megjött az esős idő, a lakatokból rozsdás szutyok kezdett folyni. Éppen ezért minden Bubi olyan, mintha sáros lenne az első villája.)
Összességében tehát nyertünk egy új lehetőséget a keresztedzésre. Ám a rendszer kialakításának célja elsősorban nem az volt, hogy az egyébként is kerékpározóknak lehetőséget adjon arra, hogy síkon is gyakorolhassák a hágók megmászását. Azokat, akiket az autókból szeretnének kicsalogatni, azzal lehetett volna meggyőzni, hogy kerékpárral is kényelmesen és gyorsan tudnak haladni. A Bubi legfeljebb ennek ellenkezőjéről győzi meg őket. Így aztán a Bubi hozzájárul ahhoz, hogy a magyar társadalom még jobban kettészakadjon a sportmániás, mindenben fizikai kihívást kereső és a kényelemszerető, minden mozgástól rettegő állampolgárok csoportjára.
Utolsó kommentek