Lassan két és fél hónapja, hogy utoljára beszámoltam futásaimról – pontosabban arról, hogy a térdproblémáim miatt nem futok. Azóta, úgy tűnik, megjártam a gödör alját, és ha nem is tartok ott, ahol tavaly ősszel vagy akár tavaly ilyenkor, a helyzet pillanatnyilag nem tűnik reménytelennek.
Legutóbb a Forralt Borvidékre készültem. Ennek 30 kilométerét ha óvatosan is, patellapánttal is, de lefutottam. A baj sajnos nem jár egyedül, mert a 10. kilométeren, amikor már éppen kezdtem jól érezni magam, kiment a bal bokám. Úgy, hogy azt hittem, ott helyben fel kell adnom a versenyt. Aztán elkocogtam a közeli frissítőpontig, és ott úgy éreztem, ha lassan, bénán is, de le tudom kocogni. Valamivel több mint négy óra alatt sikerült is megtennem a távot, de örültem, hogy legalább ennyit elértem. A bokafájás aztán még sokáig kísérte a térdproblémáimat – tulajdonképpen még a mai napig is szoktam érezni, bár ma már fájdalomról semmiképpen nem beszélnék. Ugyanakkor februárban ez volt az első és utolsó futásom. 27-én még részt vettünk az éjszakai, 12 kilométeres Boldog Báthori László emléktúrán, hogy ne tunyuljak el teljesen.
Szaggatott március
Március 1-én aztán jött a 2014-ről átcsúszott Budai Trail, ami elég tűrhetően sikerült, a közel 27 kilométeres távot kb. 3 és egy negyed óra alatt tettem meg. A következő héten megpróbáltam elindítani a rendszeres edzéseket, háromszor futottam kb. 12 km-t 140-es pulzuskontrollal. Két alkalommal a szigeten voltam, ekkor a sebességem alig volt jobb a hatperces kilométereknél, a harmadik alkalommal a hegyvidékre mentem, így az ottani teljesítményem aligha mérvadó. A következő héten viszont csak szombaton tudtam menni, azonban alighogy a szigetre értem, patellapánt ide vagy oda, belenyilallt a térdembe.
Így aztán újabb két hét kimaradás jött. Eközben megtanultam rendesen használni az smr-hengert. Mint kiderült, a korábbi gurigázásaim nem túl hatékonyak. Megtanultam, hogy meg kell keresni a fájó pontot, és bizony azon hosszan tartani, illetve nagyon röviden gördíteni a fájó pont felett. Többször voltam masszőrnél is, aki a bokafájáson is jelentősen enyhített.
Március 29-én neki mertem vágnia Vértes Terepmaraton több mint 38 kilométerének. Végül majdnem öt óra alatt teljesítettem, a pulzusomat persze fel kellett engednem 150 fölé is.
Ezután megint igyekeztem 2-3 naponta futni kb. 12-18 km-t, de a sebességem ekkor már erősen a hatperces körül mozgott, az átlag túl is lépte azt. Illúzióim nem voltak.
Születésnapomra
Április 12-én, a 42. születésnapomon viszont muszáj volt maratont futnom. Hónapokkal korábban beneveztem a bécsi maratonra. Irma is jött velem a táv feléig, már csak azért is vele futottam, hogy ne fussam el az elejét. Nagyjából 5:45–6:00 közötti tempóval mentünk, a második felében kissé lassabban. Az előző hetekhez képest szokatlanul meleg volt az idő, sokan dőltek ki, végig az volt az érzésem, hogy sorban előzünk meg mindenkit. Miuztán elbúcsúztam Irmától, sikerült tartanom a tempót, s továbbra is az volt az érzésem, hogy rengeteg embert előztem meg. Végül azonban kategóriámban és az összes induló között is nagyjából a második és a harmadik harmad határán áltam 4:09:36-os eredményemmel. Sajnos a bécsi maraton igen fukar az adatokkal, így nem tudom, hogy a verseny különböző pontjain hol álltam, pedig ez most különösen érdekelne. Mindenesetre így is több mint tíz perccel lassabb voltam, mint életem első maratonján, ahol iszonyúan elfutottam az elejét, és görcsökkel értem be a végén. Ráadásul a pulzusom is magas volt, átlagosan 151. Ugyanakkor örültem, hogy le tudtam futni. Utána nagyon éreztem, hogy el vagyok én ettől szokva.
Innentől kezdve általánossá vált, hogy hét közben volt egy kb. 11 km-es futásom 140-es pulzussal, hét végén pedig verseny. Első alkalommal a pulzuskontrollos tempó hat percesnél is lassabb kilométereket jelentett, de ez aztán – nyilván elsősorban a hétvégi hosszúaknak köszönhetően – egyre javult. A versenyeket is visszafogott tempóban, edzésjelleggel futottam.
Szint + sík
Április 18-án futottam a Muzsla Trailt. Eredetileg a Mátrabércre neveztem, de úgy gondoltam, ezt értelmetlen lenne most erőltetni, így átneveztem a rövidebb távra. Ezzel nagy szerencsém volt, mert az 5. kilométeren elfolyt a táskámból a vizem (mint kiderült, a cső lejött a zsákról), így a maradék több mint húsz kilométeren az egyetlen frissítőponton tudtam magamhoz vizet venni, ill. már a cél közelében egy fotós segített ki. Utóbbinál már kezdte jelezni a belső combom, hogy bizony ebből baj lesz. Szerencsére a komoly görcsrohamokkal csak a célban kellett megküzdenem. A 27 km-t kb. három és háromnegyed óra alatt teljesítettem 144-es átlagpulzussal – igaz, ez utóbbi főleg a lejtőknek köszönhető, de egyébként sem engedtem 155 fölé, általában az emelkedőkön is igyekeztem 150 alatt tartani. Irma nem sokkal utánam ért be – ő lejtőn sokkal gyorsabb, az emelkedőket viszont én bírom jobban, így nem sok értelme volt együtt menni.
Másnap, 19-én Irmával futottuk a Vivicittát, ezúttal együtt. Az előző napi után persze óvatosan mentünk, így aztán két óra hat perc alatt, tehát tulajdonképpen hatosokkal futottuk a távot. A Muzsla megtette a hatását, mert az átlagpulzusom 133 volt. A másik szép eredmény, hogy ez volt a második versenyem, melynek első kilométere volt a leglassabb, az utolsó a leggyorsabb. Az első a Budapest Night Run volt, ami azért egy kicsit csalás, mivel az elején a várba kellett felfutni. Itt a vár szerepét inkább a tömeg töltötte be, de hát tömeg gyakran van. Végül egy szép hajrával értünk be – ennek során a pulzusom egészen 146-ig felment!
Sík + szint
A következő hétvége két félmaratont hozott. Ezeknek már patellapánt nélkül vágtam neki – a biztonság kedvéért azért a zsebemben voltak, de szerencsére nem kellett őket elővenni. 25-én az Óbudai Félmaratonon indultunk. Itt egy ideig vacilláltam, hogy Irmát kísérjem-e, vagy a pulzusomra hagyatkozzam, végül Irma győzött. Szerencsémre, mivel a nagy melegben a pulzusommal biztosan lassabban haladtam volna, és így is két óra tíz percet futottunk, enyhén lassuló tempóval. Az átlagpulzusom így is 140 lett, de ez leginkább annak köszönhető, hogy az első négy kilométeren csak szép lassan ment fel 140-ig, utána már inkább 140 és 145 között mozgott 5:50–6:20-as tempó mellett is.
Az, hogy így is milyen jótékony hatása volt, csak másnap, a Móri Ezerjó félmaratonon derült ki. Ezt a versenyt leginkább az ismertebb Borvidékhez tudnám hasonlítani, itt is a városból indulunk, és a táv nagy része a szőlőhegyeken vezet. Ráadásul nyomát sem találtuk a tavalyi szervezési problémáknak, igazán flottul ment minden. Mivel szintes versenyről van szó, Irmával megint különváltunk. (Vitya is indult, persze az fel sem merült, hogy vele is megpróbáljak lépést tartani.) Annak ellenére, hogy nem volt hűvösebb, mint előző nap (igaz, legalább nem 12-kor, hanem 10-kor volt a rajt), az emelkedőkön másztam fel hasonló pulzussal és sebességgel, mint előző nap. Persze azért voltak olyan emelkedők is, melyek erősebben belassítottak, de végül elég jó tempóban értem le a városba, ahol még négy kilométer várt rám. Nagyon jól éreztem magam, és olyan jól esett a futás, mint már nagyon régen. El is engedtem a pulzusomat, és egyre csak gyorsítottam, az utolsó, már nagyjából sík kilométeren egyre csak növeltem a sebességet: 5:40, 5:29, 5:11, 4:39. Így aztán két óra három perc alatt értem célba, gyorsabban, mint előző nap síkon – és a gyorsítás ellenére az átlagpulzusom így sem lett több 145-nél (azért célba érkezéskor 170-ig is felment – ha ebben is hinni lehet az órának, akkor ezen a ponton már négyperces kilométernek megfelelő sebességgel haladtam). Mindez akkor is örömmel tölt el, ha egy évvel korábban lényegében ugyanezt a pályát hét perccel gyorsabban futottam.
Gyulai vérfürdő
Május 2-án aztán eljött a nagy nap, amikor Irma is maratont futott életében (ill. az elmúlt háromnegyed évben) már a harmadikat, ráadásul szülőföldjén, Gyulán. Természetesen vele tartottam. A Gyulai Várfürdő (nálam: vérfürdő) maraton több szempontból is érdekesnek ígérkezett, elsősorban persze azért, mert utána fáradt tagjainkat a várfürdőben áztathatjuk. Ugyanakkor időközben kiderült, hogy az útvonal átvisz Romániába is. (Nekem ez a második határokon átmenő maratonom lett a Karva–Lábatlan után.)
Bár ez volt az első gyulai maraton, félmaratont már többször szerveztek, így arra számítottunk, profi lesz a rendezés. Sajnos igen hamar kiderült, hogy erről szó sincs. Először is, bár már egy héttel korábban tudni lehetett, hogy szombaton esni fog, a rendezvénysátrakat egy füves terület közepére sikerült felállítani. A részvevők persze igen hamar kitaposták a nedves füvet, és a sárban kellett csúszkálni. A rajtcsomag átvétele azzal kezdődött, hogy közölték: „sajnos póló már nincs” – ami igen furcsa, ha az ember már hetekkel korábban átutalta a nevezési díját. Nem mintha nagyon izgatna egy pamutpóló, de úgy gondolom, ha egy összeget abban a tudatban fizetek be, hogy azért X, Y és Z jár, akkor senki nem mondhatja, hogy „sajnos Y-t most nem kapsz”. (Időközben ígéretet kaptunk arra, hogy a pólókat utólag kiküldik – ez mindenesetre szép gesztus lenne.) Mindenesetre ezen hamar túltettünk magunkat, és arról érdeklődtünk, hogy hol adhatnánk le a csomagokat. Hát, sajnos csomagmegőrző nincs, tudtuk meg, a rendező kerek szemekkel kérdezte, hogy „miért, nem kocsival jöttetek, nem tudjátok abban hagyni?”. Szerencsére eszembe jutott, hogy ha van fürdőbelépőnk, akkor talán már a verseny előtt berakhatjuk az öltözőbe a cuccunkat – bár mivel nem ez volt az érdeklődésünkre kapott válasz, kicsit féltem, hogy csak a verseny után mehetünk be. Szerencsére nem így volt, így végül minden rendeződött. Ki kell emelnem, hogy a fürdő személyzete végig nagyon kedves és segítőkész volt, nekik mindenképpen hálásak vagyunk.
Maga a verseny azért is izgalmas volt, mert esőben folyt. Így aztán Irma az októberi kánikula és a decemberi jeges szélvihar után a májusi esőt is kipróbálhatta. Mindenesetre felszerelkeztünk rendesen esőkabátokkal, és maga az eső nem okozott különösebb nehézséget, talán egy-két kilométertől eltekintve, amikor tényleg nagyon szakadt. Egyébként csendesen esett, néha szinte el is állt. Nagyobb gondot okozott az erős szél, méghozzá a román oldalon, ahol szabadon fútt a földek felett – a magyar oldalon általában fák, nagyobb bokrok, épületek fogták meg.
Az eredeti terv az volt, hogy 6:20 körüliekkel indulunk el – ez Irma augusztusi eredményének átlagtempójához állt közel. Mivel az utóbbi időben ő sem tudott eleget edzeni, arra számítottunk, ezzel tudjuk kihozni a maximumot. Persze nem volt hozzá türelmünk (ebben inkább én vagyok a hibás, mivel nekem kellett a tempóra figyelnem), és az első tíz km-en inkább 6:00-6:10, a másodikon 6:10-6:20 közötti tempóval mentünk (a frissítőpontos kilométerek lassabbak lettek). A harmadik tizesben már inkább 6:20 és 6:30 között jártunk, igaz, ebben jelentős szerepet játszott, hogy itt erős szembeszéllel kellett megküzdenünk. A pulzusom ekkor ment tartósan 130 fölé, addig a 125–130 tartományban mozgott. (Érdekes módon ez a szembeszél odafele még oldalról fújt, tehát akkor is inkább akadály volt, mint segítség.) Sajnos a korábbi tempónkat ekkor sem tudtuk már felvenni, a 32. kilométeren pedig a frissítő miatt hét perc fölé ment a kilométer (igaz, a következő 6:22 lett, de aztán megint lassulni kezdtünk). A pulzusom is a 135–140-es tartományban járt már.
Gyulavárinál meg is kellett állnunk, mert egy útelágazáshoz érkeztünk, és fogalmunk sem volt merre kell menni. Ez annál is furcsább volt, mert előtte száz méterrel volt a frissítőpont, és ott sem mondták, merre menjünk. Végül egy mögöttünk járó versenytárs integetett nekünk a frissítőpontról, hogy merre menjünk. (A frissítőállomásokon dolgozó önkéntesek egyébként nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, rájuk nem lehet panasz.) A 38. kilométer végén már Gyulán jártunk, meglepődve láttam, hogy 6:19 lett a kilométer, de ekkor azt hittem még, hogy félremérés lehet az oka. A következő viszont 6:16 lett, a negyvenediken pedig Irma már hat percesnél is gyorsabb kilométert diktált – az én pulzusom pedig már 140 fölé szállt. Mindez ígéretes volt, csakhogy Gyulán egyáltalán nem volt jelölve az útvonal, ami egyébként hivatalosan sem arra vezetett, amerre kijöttünk a városból. Így egyedül arra hagyatkozhattunk, hogy az időközben utolért, de még előttünk haladó versenytársak merre mennek. Volt egy pillanat, amikor komoly belső konfliktust kellett megvívnunk, hiszen egy tábla balra mutatta a várfürdőt, a versenytársak viszont egyenesen futottak. Végül a versenytársakat követtük, és ez bizonyult a helyes megoldásnak, de egy ideig a fejünk felett lebegett annak réme, hogy rossz irányba megyünk.
A 41. kilométer lett az egész útvonal leggyorsabbja, 5:44 – 42. km nem volt, mert közben beértünk. Természetesen arra gondoltam, hogy az órám mért félre. Mindenesetre nagy örömünkre szolgált, hogy 4:22:28 alatt beértünk, és Irma hat percet javított a PB-jén. Utólag derült ki, hogy az órám által mutatott 41,48 áll közelebb a valósághoz, a táv valóban 700 méterrel rövidebb volt a kívánatosnál. Persze ez még mindig javulást jelent, de nem olyan jelentőset. Az öröm nem múlik el, de igazán bosszantó, amikor kiderül, hogy az ember három napig hamis eredménynek örül.
A GPS által rögzített útvonalon jól látszik, hogy a valódi útvonal eltér a hivatalosan meghirdetettel. Először is a forduló nem Zerénden, hanem Feketegyarmaton volt, nagyjából egy kilométerrel hamarabb, mint a hivatalosan megadott útvonalon. Ráadásul Gyulavárin visszafelé levágatták az útvonal egy részét, ami még tovább rövidítette a távot. Úgy tűnik, a szervezők eredetileg túl hosszú távot jelöltek ki, majd ismét elszámolva túlságosan lerövidítették. Ráadásul minden figyelmeztetés nélkül kezdtek el variálni: Gyulavárin nem csoda, hogy nem emlékeztünk arra a kereszteződésre, ahol balra kellett fordulnunk, hiszen azon egyenesen haladtunk át – jó lett volna legalább azzal tisztában lenni, hogy más útvonalon jövünk visszafele. Az végképp érthetetlen, hogy az útvonal Gyulán belül miért nem volt kijelölve, mint ahogy az is, hogy a visszaérkező maratonisták útvonala nem volt biztosítva, az utakon és át a kereszteződéseken úgy kellett átfutnunk, hogy a legveszélyesebb helyeken sem állította le senki a forgalmat. (Odafele viszont tucatnyi rendőrautó gondoskodott a biztonságunkról.) Összességében tehát a szervezést a pólóelfogyástól az útvonal kijelöléséig és biztosításáig csapnivalónak kell minősítenünk. Ennek ellenére csöppet sincs „na ide soha többet”-érzésünk, nagyon reméljük, hogy a szervezők tanulnak a hibákból, és olyan verseny lesz a gyulai, ahova érdemes lesz visszajárni.
Összegzés
Eddigi egyetlen bejegyzésemben nem számoltam meg az addig megtett kilométereket, most azonban már legfőbb ideje. Januárban 127, febrárban 30, márciusban kerek 100, áprilisban pedig már 223 km-t tettem meg: ez pontosan 480, tehát a gyulai maratonnal együtt 521 km. Ami igen nagy meglepetés, mivel úgy voltam vele, hogy idén aligha lesz meg a 2015 km, erre kiderül, hogy reménytelenül azért nem maradtam le. Igaz, tavaly már március közepén, a Böszme előtt itt tartottam, április elejéig pedig a másfélszeresénél is többet futottam – de el kell fogadni, hogy ez az év nem lesz egy diadalmenet.
Utolsó kommentek