A 2015-ös terepfutószezont hivatalosan a Naszálytrail teljesítésével lezártnak tekintettem. Jelzést kaptam, hogy mind mentálisan, mind fizikailag kezdek lemerülni. Ahhoz, hogy még sokáig örömöt okozzon a hegycsúcsok, bércek világa és maga a futás is lételemem maradjon, szükségét éreztem egy kis pauzának. Ennek látszólag ellenmondani látszik az a tény, hogy decemberben sem álltam le teljesen, sőt just for fun, több teljesítménytúra szirénhangjának nem tudtam ellenállni (Iramszarvas ezt találóan darázsolásnak nevezi). Nem sokára kiderül, hogy kissé lazábbra engedtem a gyeplőt, ami leginkább a januári feltöltődésben nyilvánult meg igazán.
Vulkántúra
Terepen a Naszály mellett a Börzsönyben acélozódunk leggyakrabban, így a decemberi Vulkántúra ismételt teljesítése annyira nem volt meglepő, figyelembe véve azt a tényt is, hogy Mesterünk és Lacika jubileumi futással készült megünnepelni, hogy 10 éve pont itt "fertőződtek meg". Természetesen én sem akartam ünneprontó lenni, így együtt vágtunk neki a távnak. Titkon egy jóleső, beszélgetős teljesítésre vágytam, de ismerve a főszereplőket,szinte biztos voltam benne, hogy hamarosan felpörögnek a hengerek. Azért az iram már az elején sem lehetett gyenge; Mester korai boxutcás kiállását követően állítólag csak nagy nehezen kapaszkodott vissza, amiért szemrehányást kaptunk. A gyors lábú Fecó hamar éreztette velünk, hogy remek formába lendült és fittyet hány az ünneplésre. A tempót Nagyhideg-hegyig úgy ahogy tartottam. András itt elköszönt, majd munkanap lévén Veri telefonon rövid munkahelyi értekezletet tartott, míg a többiek tovatűntek. Csóványos felé haladva a távolban fehér vitorlaként néha-néha feltűntek a Jedik árnyai a sok túrázó között. Ekkor értem utol a gödi futótársak közül Schütziéket, akik éppen a sapka hasznosságáról cseréltek eszmét az aktuális széllökésekre figyelemmel. Túl a Csóvin a hosszú lejtésen fék nélkül, üresben nyomtam, aminek köszönhetően Magosfa környékén beérve a többieket ismét együtt ünnepelhettünk. Örömünnep volt számomra a közös lejtmenet, testközelből lestem el a fortélyokat. A fieszta hangulat egészen a Vilatiig tartott, a villámfrissítést követően a Salgóvár felé tartó emelkedőn elfogytam. Osziékkal haladtam egy darabig, de róluk is lepattantam. A vár után lefele kezdtem ismét magamra találni, persze azért a vágyott harmóniáról még ekkor sem beszélhettünk. Biztos, ami zicher Magyar-völgyben bevételeztem egy Kelt nevezetű szlovák sört, hogy az erő ismét velem legyen. NHH-ig tartó kaptatón meglepően hamar túljutottam, majd rég nem látott Husi barátomra, mint pontőrre lettem figyelmes. Sajna sokat nem tudtunk beszélni, féltem a kihűléstől. Lefele a szar is gurul alapon jutottam el a célig a pécsiek üdvöskéjével Sár Ceciliával tartva a lépést. Végül 6:29:02 mutatott a vekker a célban, aminek nagyon örültem, hiszen egy évvel korábban 7:37-et mentem.
Tortúra
Lassan 2 éve tervezzük Iramszarvassal a Tortúra ismételt teljesítését, figyelemmel arra, hogy 2011-ben ez volt az első közös túránk, ami felejthetetlen gyötrelmekkel járt. Kíváncsian vártuk, hogy a korábbi közel 13 órás teljesítésünket mennyivel tudjuk felülmúlni. Visszatérő motívumként említhető Szemiék ismételt logisztikai segítsége, hiszen csakúgy, mint legutóbb a Miskolc-Eger tranzitot nélkülük most sem tudtuk tudtuk volna megoldani. A viszonylag korai 1/2 8-as rajtot követően hamar megtudtuk, hogy a folyamatos őszi esőzések milyen sártengert varázsoltak a Vörös-kő felé vezető úton. Iramszarvas nagyon jó tempót nyomot alig győztem nyomában maradni, a túrázó sporttársak is nagyon előzékenyen engedtek utat. Emlékeim szerint Vörös-követ /399 m/ követően egy nagyon kemény kaptató következik, ami múltkoriban pompásan kinyírt. Itinerünk ezt egy mondatban foglalja össze frappánsan: "A Nagy-Som-hegy előtt végy le egy ruharéteget!" 660 méteren a sarat jég váltotta fel, lejtmenetbe nem volt nehéz elesni, a fákról pedig jégdarabok potyogtak. Könnyedén haladtunk, pedig emlékeim szerint legutóbb jócskán szenvedtünk az elemekkel. Az indulást követően kevesebb, mint másfél óra elteltével Bükkszentkeresztre értünk /8:47/, Iramszarvas jelezte, hogy '11-ben további fél órára volt még szükségünk ideérni. A suliebédlőben felállított ellenőrzőponton napközis teával frissítettünk. Kifele menet éppen édes feleségemet hívtam, hogy felébredtek-e már, mikor elitfutók robogtak szembe velünk, természetesen köztük volt Mester és Veri is. Gyors pacsizást követően a Hollóstetőre vezető úton robogtunk tova és vártam, hogy mikor érnek utol Mesterék. Nagyon könnyedén pörögtek a lábaim, ami talán a teázásnak is köszönhető. Mindenesetre legalább 1-2 km-t is megtettünk, mikor szélvész robajjal előbb Carlos vezette miskolci titánok értek utol, majd Mester és Veri is végre hátba vertek, megtudtuk, hogy alig fél órával később indultak utánunk. Kb. 5 perc elteltével Zenyik Robit és Sperót is közelről figyelhettük meg. Nemsokára egy gyönyörű fenyvesbe érkeztünk, nem túlzok, ha azt állítom, hogy számomra ez a kedvenc része a túrának. Itt olyan érzésem támad, mintha süppedős padlószőnyegen mezítláb nyomnánk. Hollóstetőt követő rész lidércnyomással ér fel emlékeimben; 4 éve eltévedések árán kihűlve értük el a zuhogó hóesésbe a Bánkúti síházat. Hát most sem esett túl jól a felfelé menet, az utat többször kidőlt fatörzsek keresztezték, megnehezítve az amúgy sem könnyű haladásunkat. Sok helyen az ágakról lecsúszó, előttünk alig 1-2 méterrel landoló hókupac lepett meg minket. Az órám navigációjának is köszönhetően most szinte nyílegyenesen haladtunk az ellenőrzőpont felé. Bánkúton /10:36/ jutalomként az elmaradhatatlan zsírosdeszka dukált a tea mellé. Ködös, nyálkás időben, lefele ereszkedve ismét szerepet kért magának a sár - szerintetek hiányzott? -, majd a faktor-réti Madonnához érve egy kicsit jobb időért esedeztünk. Imánk meghallgatásra került, a nap is kisütött, mindjárt jobban is haladtunk. A távolból ismét versenyparipák dobbantására lettünk figyelmesek, ezúttal Szabó Áron és Allaga Tamás vágtatott el mellettünk, kissé enerváltnak tűnt a mozgásuk, talán az egy héttel korábbi Vulkántúra éreztethette hatását. Bánkút és Tamás-kút közötti etap nekem teljesen ismeretlennek tűnt, mintha legutóbb másfelé vezetett volna a pálya. Iramszarvas is jelezte, hogy neki sincs meg ez a rész, így feltételezhető, hogy tudat-módosult állapotban lehettünk.
Tar-kő pereméhez érve a látvány feledtetett minden gyötrelmet. Ekkor még egy meglepetés ért; harsány jókedv lett úrrá a tájon: megérkezett Lacika is. Pacsi-pacsi, selfi hegyek-völgyek. Mire felocsúdtam volna, Laci már majdhogy nem Tamás-kúton frissített. Egy hosszú lejtmenet következett, melyen többé-kevésbé egy 4 fős vonat kísért minket. Megelőztek, majd emelkedőt látva megálltak, lemaradtak ez folyamat ciklikusan ismétlődött egészen Nagy-Egedig. Tamás-kútra érve /12:52/ váltottuk egymást Laciékkal. Legutóbb itt kapcsoltunk villanyt, míg most titkon abban reménykedtünk, hogy nem is lesz szükség lámpára. A soron következő szakaszon ismét mocsármenet várt minket és olybá tűnt mintha a sarkamat is feltörte volna a cipellő. Kezdtem fáradni, egyedül tán már kidőltem volna, lassan már 7 órája voltunk úton. A vár-kúti ellenőrzőpont pedig csak nem akart megérkezni. Helyette legnagyobb örömünkre a női mezőny legkiválóbb üdvöskéje Szimandl Anita ért utol minket, aki korábban indult nálunk, de majd 9 km pluszt raktak a batyuba a tévelygéseknek köszönhetően. Vár-kúton /14:54/ Laciék vártak ránk, innen a szerencse kegyeltjeként végig együtt mentünk. Nagy-Egedet elérve arra gondoltam, hogy már csak egy laza cityrun vár ránk az egri célt jelentő suliig. Lóf@szt! Ehhez képest átértékeltük a korábbi eltévedésünknek köszönhető lugasban történő sárdagasztásunkat, a jelölt út sem volt könnyebb, sőt. Egerbe érve éppen kigyúltak a köztéri lámpák, mikor a Dobó térhez közeledtünk. A célba érve /16:15/ Mesterék fogadtak, akik ekkor már a termálfürdőt is megjárták. 4 év alatt pont 4 órát fejlődtünk, ami akár büszkeséggel is eltölthet, de az igazat megvallva korábbi teljesítésünk sokkal megterhelőbb volt. Időközben megérkeztek Szemiék is, akiknek nem lehettünk elég hálásak. A tetejében még egy isteni paradicsomlevessel is megörvendeztettek minket. A nap zárásaként még Demjénben is megfürdőztünk, megadva fáradt testünknek, ami jár neki.
Feltöltődés
A Tortúrát követően már csak arra ügyeltem, hogy - ha lúd legyen kövér - a 2015-ös esztendőt 3000 km-rel zárjam. Ehhez az évből hátralévő 12 nap alatt még 50 km-t kellet összeszednem. 5 nap pihenést követően karácsonykor futottam ismét, hogy helyet csináljak az ünnepi kosztnak, majd december 27-én Mesterünk hívószavának engedve a Börzsönyben valódi örömfutásnak lehettünk részesei. Sajna nem volt teljes a csapat - Veri és Fecó síelni mentek, Anti szolgálatban és Lacika talán a Balaton-felvidéken tesztelte az újbort -,de így is nagyon hangulatos, emlékezetes élményben volt részünk. Kezdődött azzal, hogy Királyréten akkora köd fogadott minket, hogy még Ákos büféjét sem láttuk. A Bajadzó-tó felé indutunk és a Suta-berki-nyiladékon át a Szabó-köveket érintve értünk fel a Csóványosra. Nagyon szenvedősen indultunk, szerencsére András, Bálint és Csabi sem száguldott nagyon, így nagy nehezen lépést tudtam velük tartani.
Ezen az útvonalon még sosem jártam, de egyből a szívembe zártam, ami annak is köszönhető, hogy közel 20 perc elteltével cca. 550 méter magasan kimásztunk a szürke ködöt okozó felhőzetből és pompás napsütés fogadott minket. Tavaszias hangulatban értük el a Szabó-kövekehez vezető meredélyt, amit magamat is meglepve szépen kifutottam. A Csóványoson felmentünk a kilátóba és szájtátva csodáltuk meg a felhőből kicsúcsosodó hegyeket, többek között a Tátrát is. Feltöltődve a felejthetetlen látványtól az északi-úton közelítettük meg a Rakodót, majd a Sikárosi-réten keresztül a Vulkántúrán megismert meredélyt megmászva toppantunk be a Nagy-Hideg-Hegyi Turistaház teraszára. Mi is napoztunk egy kicsit, majd nem volt mit tenni a Grófi úton ereszkedtünk vissza a ködbe burkolódzott Királyrétre. A közel három óra alatt megtett 22 km alatt pont 1000 méter szinttel is gazdagodtunk. Hazaérve alig hittek nekem, hogy a tavaszból érkeztem vissza a télbe.
December 29-én Bazsinak mutattam meg Göd legmagasabb pontját a Jancsi-hegyen megköszönve az Óévnek a sok-sok élményt, amit a futásnak köszönhettem. A számoknak átadva a terepet: 2015. évben összesen 178 alkalommal húztam futócipőt a lábamra és mialatt 340 óra 13 perc és 29 másodpercig rajtam volt, összesen 3007 km-t tettem meg benne, 53300 méter szintet is megmászva. 17 versenyen és 4 teljesítménytúrán volt szerencsém részt venni. Hálás vagyok ezért mindenek előtt családomnak, a Váci Jediknek, a Gödi Futókörnek és Iramszarvasnak is a támogatásért, inspirációért. Nélkületek biztos, hogy nem lettem volna képes az elért eredményeket letenni az asztalra. 
Tartalmas hosszú éven vagyunk túl, szerintem eljött az ideje a pihenésnek, feltöltődésnek. Szilveszterkor a Jedikkel múlattuk el 2015-öt, hol máshol, mint Miskolc-Tapolcán. Ennek örömére az Újév is futással indult, hajnali fél hétkor a komoly faggyal sem dacolva a Tortúra útvonalán találtam magam. Nagyon nehezemre esett elindulni, de elérve az erdőt a két héttel korábbi sártenger helyett a fagy hatásának köszönhetően remek terepviszonyok fogadtak. A szikrázó napsütésben Csabival és Andrással kiváló hangulatban értük el Bükkszentkeresztet. Újév napjára tekintettel megengedtük magunknak, hogy a Vadász sörözőbe frissítsünk. Természetesen forró teára és egy Balatonszeletre tessenek gondolni. Felejthetetlen miliő fogadott, négy-öt helyi törzsvendég vitte a prímet, voltak köztük magányos egy-egy üveg sörre betérő öregurak is és akadtak, akiknek még nem ért végett a szilveszteri buli. Csabi közvetlenségének köszönhetően hamar baráti csevej alakult ki a konkurens kocsma tulajdonosával, aki aznap zárva tartott, de annál jobb kedvvel vette tudomásul, hogy soha nem leszünk a törzsvendégei. Ellenben művelődtünk is egy kicsit, megtudtam ugyanis hogy Puskás Öcsi bácsiról nem csak stadiont neveztek el, hanem fröccsöt is (6 dl bor - 3 dl szóda). Érzékeny búcsút véve a kocsmai csendéletnek, visszaindultuk. A frissítés remekül sikerült, aminek köszönhetőn egy szuszra kifutottuk a bükkszentkereszti emelkedőt és az erdőbe érve úgy éreztem, hogy jobb helyen aligha lehetnék. Az évet tehát egy 2 óra 43 perces futással nyitottuk (22 km, 756 m szint).
Ahogy a beharangozóban említettem a januárt is alapvetően a feltöltődésre szántam. A futómennyiség csökkentésével és a nyújtás-lazítás előtérbe helyezésével új színt csempészve a megszokott metódusba, igyekeztem szinten tartani magam. Természetesen a hétvégi terepfutások pótolhatatlanok, így hétvégente a Börzsönyben közösen acélozódtam a Jedikkel. A feltöltődés lezárásaként a január utolsó hetét családommal síeléssel töltöttük, hogy testben és lélekben is megújulva februártól ismét teljes erőbedobással tudjak készülni. A február első hetét azonban gyengélkedéssel töltöttem, de ez már a következő poszt témája lesz.
Utolsó kommentek