A Szalánc 50 teljesítménytúrát a Kazinczy 200 III. szakaszaként teljesítik a megfelelően felkészült sporttársak. Természetesen önállóan is teljesíthető ez a szakasz, ahogy tették ezt július első napján, a terepfutó-bajnokság résztvevői is.
"A regmeci Kazinczy család szülötte, Kazinczy Ferenc 258 éve, 1759-ben született. A Bányácska nevű kis falujának ő adta a Széphalom nevet. Itt van sírhelye, és itt épült fel a világ első nyelvi múzeuma, A Magyar Nyelv Múzeuma."
(Akik a lexikonok száraz adatait meghaladóan is kíváncsiak a túra névadójának életére és munkásságára, az mindenképpen olvassa el Péterfy Gergely Kitömött barbár című művét. )
A júniusban tapasztalt rekkenő hőségre is figyelemmel a minél korábbi, hajnali indulás tűnt indokoltnak. A bajnokságot szervező Börcsök András kérdésemre válaszolva felhívta a figyelmet, hogy az első két fordulótól eltérően most nem tömegrajtos indítás lesz, hanem teljesítménytúráról lévén szó, a megadott idősávban tetszés -, illetve a rajthelyszínre érkezés szerint indulhatunk. András válaszából az is kiderült, hogy a kiírással ellentétben már 7 óra előtt is elrajtolhatunk, akár pitymallatkor is, azaz 4 órakor, hiszen a 200-as túrára is figyelemmel már nyitva lesznek az ellenőrzőpontok.
A verseny előtt egy-két héttel derült ki, hogy Irma és Iramszarvas (= Irmaszarvas) is futni kívánnak ezen a napon a Zemplénben, így a korai indulás érdekében már előző nap meglátogattak minket. Sokáig úgy voltam vele, hogy a 4 órás rajtot lenne érdemes megcélozni az idei UTH-t követően tett fogadalmamat (nyári kánikulában csak fröccs) is figyelembe véve. Azonban a markáns nedves légtömegek közeledtével módosítottunk az eredeti elképzelésen, igaz így is 4-kor rajtoltunk és 3 óra utazás elteltével a szakadó esőben érkeztünk meg Füzérre.
A rajtnak és a célnak is helyt adó Váruradalmi Kézművesházban földimre a gödi „Belépés Családostúl” mozgalom atyjára Wagner Lacira lettem figyelmes, aki a frissítőpont feltöltéséről gondoskodott, természetesen a családtagjaival karöltve. András is a helyszínen tartózkodott, akitől megtudtuk, hogy végig ki van szalagozva a pálya, ezért úgy véltem (bár ne tettem volna), hogy az itinert csak az ellenőrzőpontokon lesz szükséges elővenni pecsételés céljából.
Végül fél 8 után rajtoltunk el a szakadó esőben és utunkat remekül jelző szalagok mentén haladtunk Iramszarvassal. Irma a rajtot követően kissé lemaradt, majd a Bodó-réten furfangos nyeszterka módjára elszökkent előlünk. Iramszarvas jelezte, hogy a lejtőkön nagyon él a lány, nehéz vele a lépést tartani. Az Eszkárosi-pataknál lévő ellenőrző ponton egy sátorból kinyúló kézbe helyzetük itinerünket pecsételni, majd a patakon átkelve máris a határ túloldalán találtuk magunkat. Egy szép emelkedőt letudva értük be Irmát, majd nem sokára a Kis-, majd a Nagy Marovkához érkeztünk. Innen több ezer méteren egy aszfalt úton haladtunk. Rögtön meg is állapítottuk, hogy itt a kánikulában árnyék nélkül csak a pusztulat várt volna ránk. A szakadó eső ellenére az enyhe lejtésnek is köszönhetően bőven 5 perc alatt csippantak a km-ek. A lejtő ellenére Irma nem tartotta most velünk a lépést Iramszarvas nagy szomorúságára. Egy magas, szemüveges sporttársunkat értük itt utol. A gyönyörű tájat látva meg is jegyzete, hogy „ez is a miénk volt”. Bár nem kívánom a lassan 100 éve történt traumát elbagatelizálni, én még is otthon éreztem magam itt, hiszen madár módjára reppentünk át az országhatáron.
Hamarosan megpillantottuk a túra névadóját, Szalánc várának romjait is. A faluba érve egy kereszteződésnél szemüveges barátunkkal a tőlünk balra lévő keresztutcában pillantottuk meg az utunkat jelző szalagot. Próbáltunk az előttünk haladó csapatnak szólni, hogy túltolták, de ránk sem hederítettek. Ennek okát hamarosan megtudtuk miután felértünk a Várban lévő ellenőrzőponthoz, itt derült ki ugyanis, hogy kihagytuk a korábbi, faluban lévő pofavizitet. Barátunk szitkozódásba kezdett, felsorolva szinte az összes idei versenyét, ahol eltévedt. Próbáltunk minél hamarabb visszatérni a faluba, erőfeszítésünket siker koronázta, egy a letérésünktől 50 méterre lévő nagyszalánci kocsmában pecsételtünk, ahol mi más, mint kofala és vágott sör (fele barna, fele világos), valamint finom sütemény járt a fáradt vándornak. Amit adnak fogad el alapon eltévedésünk okozta bút felejtően bevágtam a sört és kofolával töltöttem fel az egyik kulacsomat.
Ismét a vár felé indultunk, miközben Iramszarvas sóhajtozott Irma hiánya miatt: „Vajon hol lehet most a kedvesem?”
Kb. 2-3 km-esre sikeredett grátisz kitérőt követően ismét a kitűzött nyomvonalon haladva értük el Szalánchutát. A várost elhagyva változatos terepen haladtunk előbb egy susnyás, bokros hullámvasúton egy repteret érintettünk, de hiába kerestük a sildes sapkás, ritmusra beszélő csávókat, helyettük egy homokos szántó várt ránk, ahol nemsokára már csak a kukorica állt lábon, ugyanis a masszív esőzésnek köszönhetően a homok bokáig érő sikós sártengerré változott. Szerencsénkre az enyhe lejtő nem sokára síkba torkollott, majd egy komoly árkot legyűrve érkeztünk meg Kalsára, ahol az eső is elcsendesedett. A focipályánál éppen a hétvégi derbire készülődtek, míg mi az Izra-tó felé igyekeztünk, miután Iramszarvas levetette esőköpenyét. Sajna az elhamarkodott vetkőzés később megbosszulta magát; az eső ismét rázendített. A sárga jelen haladva embert próbáló szakasz várt ránk a zuhogó esőben, előbb egy patakot kerülgetve ugráltunk, majd a sűrű aljnövényzet és kidőlt fák keresztezték az utat. Szerencsére a kofola frissítőleg hatott, a megszokott kóla ízét enyhe menta tette különlegessé.
A véget nem érőnek tűnő szakaszt az Izra-tónál lévő frissítőpont zárta, ahol Löw Andrisék vártak. Viharos széllökések közepette tankoltunk fel, igaz kofolával most nem tudtuk feltölteni a kulacsunkat. Nemsokára misztikus szakaszon haladtunk, hiszen nem is olyan régen ez a környék még a „tilalmas” nevet viselte, itt a határt komolyan vigyázták a magyar és a csehszlovák népköztársaságok határőrei; átkelni a jóval távolabbra eső Hidasnémetinél, illetve Sátoraljaújhelyen lehetett csak. A völgybe érve 7 vízmosáson keltünk át, ami több méteres mélységük okán komoly erőfeszítésünkbe került a saras-csúszos meredélyekre figyelemmel. Az utolsó vízmosás egyikében Iramszarvas kétségbeesetten próbálta elérni Irmát telefonon, arra készülvén, hogy megvárja őt, a gyönyörű nőt. (A célba érve derült fény arra, hogy ekkor már Irma a Hársas-hegy csúcsa felé közeledett néhány km-rel megelőzve minket.) E várakozás közepette ért utol Varga Roli, akivel legutóbb a Bükki Hardon finiseltünk nagyot. Roli nem hagyott magunkra Laci kétségbeesése közepette, így együtt kezdtük megmászni a Hársas-hegyet. A 355 méter megmászása 30 km-t követően nem dobta fel a hangulatot. A hegytetőn egy sátorból kinyúló kéz az 5. ellenőrzőpontot jelentette. „Tovább átkelünk a nevéhez méltó Köves-hegyen” – ismertem meg utólag az itinerünkből a ránk váró szakaszt. És valóban mintha rosszalkodó hülye gyerekek szórták volna szét a köveket, szinte lehetetlenné téve a futva haladást a meredek lejtőn. Egy-két km-t követően egy jól futható erdészeti útra értünk, majd nemsokára ismét frissíthettünk a Dávid-ortáson lévő Mester András forrásnál.
Innen végig követve a szalagozást egy kellemes haladást biztosító dózer-út vezetett ki az erdőből egy tisztásra, ahol a nap éltetősugara köszöntött és Fűzér vára is gyönyörű látványt nyújtott a szikrázó napsütésben. Nemsokára felvillanyozódva értük el Pusztafalut, majd végig a szalagozást és a felfestést követve vártuk, hogy a Vaskapu határkő ellenőrzőponthoz érjünk. Várakozásunkkal ellentétben egy-két km-t megtéve a célba találtuk magunkat.
Két szöszke lány pontőrként, már majdhogynem az oklevél és a kitűző átadására készült, mikor jeleztük, hogy mi a Vaskaput keressük már jó ideje. András mester útba igazított minket, jelezve, hogy a Vaskapuhoz a már korábban megjárt Pusztafalun át vezet az út, ahol a buszmegállóban lévő frissítőponton kell jelentkeznünk. Mielőtt Iramszarvas méltatlankodása úrrá lett volna rajtunk, tolatásba kapcsoltunk és elcsendesedve, egyfajta lélekerősítő gyakorlatként gyűjtöttük tovább a kilométereket.
Ismét Pusztafalura érve kerestük a helyet, hogy mit is néztünk be, de nem leltük nyomát, hiszen az aszfaltra festett nyíl irányát követve haladtunk végig. A frissítőpontként szolgáló buszmegállóban értetlenkedve fogadtak, miszerint a másik irányból szoktak ide érkezni. Ekkor derült ki, hogy valószínűleg az előző napi I. szakasz (Kazinczy 50 Széphalom) pályáját követtük.
Innen a leírás szerint csupán 2,5 km a Vaskapu, ami higgyétek el sokkal hosszabbnak tűnt. Hitehagyottan bolyongtunk ismét a határkövek között, míg nem ismét egy sátor bukkant szemünk elé. A jó időre tekintettel, ezúttal a pontőrnek nemcsak a kezét láttuk, hanem teljes életnagyságban közölte velünk, hogy már „csak” 7 km a cél.
A korábbiakhoz képest eseménytelenül telt a hátralévő szakasz. Szerencsénkre javarészt lejtett a pálya és ha nem is veretes tempóban, de azért haladósan gyűrtük magunk alá a távolságot. Sok túrázót értünk be, akik talán még nálunk is elcsigázottabban meneteltek. Meglévő erőmet a várhoz vezető emelkedőre tartogattam. Meglepetésemre szinte észrevétlenül a várnál termettünk, innen pedig egy jóleső gurulással értünk a célba. A cél előtti kanyarban Irma csilingelő hangja biztatott.
A szöszke lányoktól most már elfogadtuk, ami a teljesítőknek jár. Jól esett elismerésük, hogy ahhoz képest, hogy nem tudunk olvasni egész hamar visszaértünk.
Maradjunk abban, hogy olvasni inkább könyvtárban szeretek, sem a zuhogó esőben. Trail versenyeken edződve eszembe sem jutott, hogy a szalagozást végig követve kétszer is pórul járva jutalomfalatként kapjuk meg a távolságot, mint üveggolyót.
Végül az olvasottabbaknak járó 54 km helyett 60 km és 2017 m szint jutott nekünk 8 óra 54 perc alatt.
A célban Laciéknak köszönhetően fejedelmi ellátásban részesültünk, én lecsó, mákos tészta, dinnye menüt választottam. A menü fogyasztása közben „jó ebédhez szól a nóta” alapon a pihenő-pihegő 200-as teljesítők menet közbeni élménybeszámolóját hallgatva gyorsan átértékeltem a bolyongásunk okozta megpróbáltatásokat.
Utolsó kommentek