Szeptember és október edzésekben és kilométerekben is gazdagra sikeredett, így bizakodással vártam a nagy versenyt. A verseny előtti napokban sokan kérdezték, hogy milyen eredménnyel lennék elégedett. Igaz, hogy 2014-ben a túrázók között indulva már teljesítettem ezt a távot 11:48 alatt, de akkor nagyon korán 6:30-kor tudtam elindulni és végig ideális körülmények között haladhattam. Úgy voltam vele, hogy talán 11 óra körüli teljesítés lehet reális, azonban nem akartam terhet rakni magamra, így nem foglalkoztam nagyon ezzel a kérdéssel.
Nagyon jól indult a nap, a rajtba ugyanis Veriékkel érkeztem és mindenre volt időnk. Andráson is látszott, hogy nagyon egyben van, az őt kísérő leányainak nem volt nehéz a dolguk, az itinert természetesen laminált formában kapták meg atyjuktól. Közvetlenül a rajt előtt sok ismerőssel üdvözöltük egymást, felemelő érzéssel töltött el, hogy milyen komoly sporttársak között lehetek.
A visszaszámlálás majdhogynem a pole-pozícióban ért, miközben Verivel és Andrással még egyszer vállon veregettük egymást. Szépen egyenletes tempóban indultam, csak magammal foglalkoztam, órámra pillantva jó érzéssel töltött el, hogy a sík szakaszon alacsony pulzus mellet viszonylag gyorsan haladtam. A kanyargós utcákat elhagyva meglepődtem, hogy alig 50 méterre voltam csak András mögött. Dejavu érzés kerített hatalmába, a 2015-ös remek Mátrabérc jutott eszembe.
A Kevélyek felé haladva még nálam is testesebb figura előzött meg és pörgette magát a csúcs felé, mikor is félénken kérdeztem rá, hogy a Dobogó-kő felé is kifutja-e az emelkedőt. Válasza elgondolkodtató volt: "amíg bírja a ménes engedem neki". Biztos voltam benne, hogy nem Mesterünktől kapja az edzéstervet. (A lovászfiú Dömösnél ki is szállt a versenyből.) Nagy-kevélyen (7,14 km) pont 50 percnél csekkoltam, majd ezután egész jól sikerült a köves lejtőn legurulnom.
Csikóváraljáig (12,78 km, 1:20) azért sokan előztek meg, kissé meg is ijedtem, hogy talán gyorsabban kezdtem a kelleténél. Innen a Dömösig tartó rész az egyik kedvencem, igaz most nem a legszebb arcát mutatta, a Tölgyikrek (17,31 km, 1:59) előtt több száz méteren igazi dzsuvás-saras részen küzdöttük át magunkat, bele sem mertem gondolni, hogy ilyen lesz végig a pálya. Nemsokára megpillantottuk a ludast; egy erdészeti munkagép vesztegelt az út szélén. Igazán várhattak volna egy-két napot azzal a fontos melóval. Ezután a Sikárosi-rét felé ismét jól futható rész következett. A rétre kiérve komoly széllökések vertek pofon és egyáltalán nem volt melegem, sőt kissé el is szontyolodtam. Próbáltam a Jedikre gondolva erőt meríteni. Végül leértem Dömösre (28,15 km, 3:05), ahol magam is meglepődtem a kínálat sokféleségén: kóla, szörp és víz továbbá banáncsipsz, vegán cucc, extrudált gyümölcsök és emellett a hagyományos zsírosdeszka sem hiányzott. Igyekeztem gyorsan, de tartalmasan feltöltődve tovább állni. Nem túlzás azt állítani, hogy a következő mászós szakasz az egyik kulcsa ennek a versenynek, hamar túl akarok esni rajta, ugyanakkor még itt tilos szabadjára engedni a "ménest", hiszen majd 50 km-t kinyírva nehéz megtenni. Érdekes jelenségre lettem figyelmes, akik utolértek direktbe nyomtak még vagy 20-30 méter a kaptatón csakhogy előrébb legyenek. Szerintem sosem jó, ha az ego magasabban van, mint a megmászandó csúcs (720m), komoly az esés veszélye. Szerencsére a Szakó-nyereg (32,79 km, 3:55) is meg várt, majd a pálya legmagasabb pontját jelentő Dobog-kőnél (36,29 km, 4:26) ismét frissíthettem.
Pilisszentlélekre gurulva igyekeztem gyógytornászunk, Kárpi Ildikó által mutatott talajfogást is gyakorolni, majd, hogy még változatosabb legyen utunk, az eső kissé köpködni kezdett, igaz Pilisszentlászlón (43 km, 5:09), már ennek nyoma sem volt. A frissítőpulton újabb csemegék kacsintottak felém, az őszibarack befőttnek nem is tudtam ellenállni. A folyamatos frissítésnek is köszönhetően teljesen jó erőben és napsütésben értem el a Csévi-nyerget (45,7 km, 5:30), majd készülve a színes (Fehér, majd Vörös) hegyekre ismét takarékra kapcsoltam, átengedve az egoistáknak a terepet. A Kopár csárdánál (53,81 km, 6:30) gulyás levessel frissítettem, miközben Viola töltötte fel a kulacsaimat, részben málnaszörp-kóla mix-szel.
A levesnek is hála gyorsan a Kakukk-hegyre (54,87 km, 6:42) repültem, majd Pilisszentivánt érintve ismét hosszú gurulás várt ránk egészen a Hosszú-árokig (59,44 km, 7:13), ahol lufikapun átbújva Anitáék gondoskodtak a jó hangulatról és a bőséges ellátásról. Gyors utántöltést követően egy Dobogó-kőről induló turistacsapathoz csatlakoztam. Az eső komolyan vette magát, jelezte, hogy ősz van és nem volt tekintettel arra, hogy hiába esik jól, a Nagy-Szénási kaptató nélküle is kemény falat. Az ellenőrző ponton (62,32 km, 7:47) megváltás volt Győri Peti bácsit üdvözölni, majd egy-két száz méter múlva a csúcsot elérve egy genya köves lejtés következett, ami Nagykovácsiba vezetett. Szerencsére a heves esőzés is alább hagyott, majd teljesen elállt. A frissítésnek otthont adó plébániában (65,1km, 8:07) élve a remek lehetőséggel kaptam fel a fejlámpát. (A szervezők futóbarát szemléletét híven tükrözi ez a hozzáállás, hogy nem csesztetnek olyan előírásokkal, hogy az előírt felszerelést végig magunknál kell tartani.) Innen már csak nagy ritkán találkoztam futótársakkal, túrázókkal, így a szürkületben igyekeztem nem letévedni a pályáról. Szép, jól futható hullámvasút várt itt rám és lélekemelő érzéssel pillantottam meg a távolban a János-hegyi Erzsébet Kilátót Az idilli hangulat egészen a Julianna-majorig tartott (70,92 km, 8:54), ahonnan a Fekete-fej csúcsáig (72,39 km, 9:08) haladva jöttem rá, hogy mi nem hiányzik már nekem. Leérve a műútra kapcsoltam fényt, majd a Hárs-hegy megmászása (74,04 km, 9:23) után ismét jó iramban érkeztem a Szépjuhásznéhez. Bár szeretek a főváros legmagasabb pontjára kirándulni, most mégsem a kellemes érzések uralkodottak el rajtam. Kezdtem lemerülni és kissé ingerültté válni. A viharossá erősödő szélzúgás sem hatott rám nyugtatólag. Bár a mászást a szerpentines kialakítás elvileg segíti, mégsem éreztem jól magam. A nappali reflektorfényben pompázó kilátót megpillantani most tényleg megváltást jelentett (77,1 km, 9:51). A dühöngő orkán közepette is jó volt arra gondolni, hogy végre elértem az uccsó frissítőpontot. A szélviharból menekülve gyorsan kerestem menedéket a völgyek felé haladva. A kilátót szegélyező meredek lépcsőn lebotorkálva a széles dózerúton ismét örömmel futottam Makkosmária fel. Egy rohadék hosszan tartó emelkedőt az ellenőrzőpont előtt még azért megmásztunk (81,41 km, 10:20). Az utolsó 5 km már nagyon szenvedős volt, Ford Fairlane szavajárása (eszem-f@szom megáll) jutott már csak eszembe. Ráadásul még egy sunyi óriás vakondtúrás emelkedett felénk. Bár a hosszan tartó emelkedő végét a kivilágított mécsesek látványa elragadóvá varázsolták, őszintén szólva, a belém költözött Ford barátunkat ez már nem hatotta meg. A csúcson túl komoly sziklás zúzda tette még próbára kimerült idegeimet, de szerencsére most nem estem-keltem, mint legutóbb, sőt magamat is meglepve pikk-pakk Budaörs utcáin találtam magam.
A lejtmenetben azon morfondíroztam, hogy a célnak helyt adó tornatermet igazán közelebb is építhették volna a hegyoldalhoz. A suliba érve egy pillanat alatt elpárolgott minden keserűségem és boldogan haladtam át a célkapun (87,66 km, 11:07:22) és hogy örömöm teljessé váljon a megérdemelt oklevél, kitűző és érem mellé egy valódi piros Tibi étcsokit és a Sopronban is megismert IPA típusú Óvatos duhajt tarthattam a kezemben.
András és Veriga Váci Jedikhez méltó eredményt ért el, bajszos barátunk 10:22:21-et hasított, míg Veri világosban célba érve a szűk élmezőnyben 8:13:46-tal a pontszerző 6. helyen zárt.
Utolsó kommentek