Év elején gondoltam egy nagyot és beneveztem a Zugspitz Ultratrail-re. Kihívás, őrültség? Tán mind a kettő. Úgy éreztem, hogy kell egy igazi ösztönzés, amely évközben is mozgásban tart. Döntésem meghozatalában komoly szerepet kapott korábban szerzett helyismeretem, pont 5 éve itt kóstoltam bele az alpesi terepfutásba a BaseTrailen, majd rá egy évre sikerült a SuperTrailen is végig mennem.
András a rá jellemző mérnöki precizitással jó előre lefoglalta a megszokott pályaszállásunkat 6 fő részére, így teljes nyugalommal indultunk útnak a Váci Jedikkel június 14-én, hajnalok hajnalán. Kissé meglepő, hogy az utazó csapatból ezúttal csak én neveztem a 101,9 km-t és 5480 m szintet magába foglaló UltraTrail távra. András és Povi a SuperTrail (62,8 km, 2923 m), míg Bálint, Csabi és Fecó a BaseTrail XL távon (39,4 km, 1985 m) képviselte csapatunkat. Utunk Grainauig roppant kellemesen telt el, menet közben háromszor is megálltunk frissíteni, miközben kellőképpen kiokosodtunk az autómotoripar újításaiból is. Az osztrák-német határon komoly, fegyvereserőkkel biztosított útlevél ellenőrzésen estünk át, majd kora délután toppantunk be az Alpenrose vendégházba, ahol kedves ismerősünk Elizabeth fogadott nagy szeretettel.
Andrással az út alatt elgémberedett végtagjainkat mozgattuk át Mester útmutatásainak megfelelően, majd a szomszédos Garmisch-Partenkirchben kerestük fel a jól bevált pizzériát, ahol Bálint régi, váci évfolyamtársával Bencével /CK Peti tesója/, közösen töltöttük fel a glikogénraktárakat. Bencétől többek között megtudtuk, hogy közel 10 éve már "migránsként" erősíti a helyi kórház érsebészeti osztályát és kellő betekintést nyertünk a helyi ingatlanpiaci trendbe, valamint az asszimiláció nehézségeibe is.
Péntek reggel elsők között vettük át a rajtcsomagot, majd már régi ismerősként üdvözöltük a KonradSport által felvonultatott kiváló készletet, ahol éltünk a 10,- Eurós bónusz lehetőséggel is. Én ezúttal egy Dynafittes kompressziós futógatyával leptem meg magam. Nemsokára ismét egy jó barát köszöntött minket; Pálos Zsófi érkezett meg férjével és még a szíve alatt hordott babájával. Zsófival felidéztük a korábbi közös futóélményeket, beleértve a 4 évvel korábbi kalandjainkat is, majd színes élménybeszámolót kaptunk a helyi "migráns" létéről is.
Ezt követően csapatunk kettészakadt, Andrással a másnapi versenyre fókuszálva a kalória feltöltésre fektettük a hangsúlyt és a festői Eibsee parti éttermét kerestük fel.
A magukat /bármit is jelentsen ez/ B-ligának nevező hadtest Garmishba menve a messze földön is híres, könnyen emészthető bajor sajtkészlettel megspékelt menü beszerzéséről gondoskodott. Ezalatt Éva útmutatását követve lassan bomló szénhidrátban gazdag ebédünket fogyasztottuk el. Igaz kicsit rosszalkodtunk, egy pohár remek Hacker-Pschor izotóniás italként szolgált. Ezt követően nyugovóra tértem tudván, hogy erre egy nappal később nem lesz alkalmam.
Mindeközben, mint később megtudtuk, az ebédként felszolgált bajor sajtkészlet a tó felszínén, a tűző napon egy vízibiciklin került elfogyasztásra fürdőzés közepette. Természetesen a szakvezetés rosszallását fejezte ki a sportszakmailag indokolatlan kikapcsolódással kapcsolatosan. Nyilván a másnapi eredmények önmagukért beszélnek, mégis úgy gondolom, hogy barátaink felejthetetlen élményekkel gazdagodtak. Délután még részt vettünk az "ESSEN" bilétával látogatható partin, majd Andrással és Fecóval egy helyi ánizsos gyógynövény snapsszal segítettük elő az emésztést.
A versenynapján jó korán keltem, hogy a 7:15-ös rajt előtt még a reggelinek is legyen ideje felszívódni és megfelelő energiát biztosítani. András és Povi is velem tartott, mivel nekik még a korai buszos transzferrel is számolniuk kellett. A rajtig minden a terveknek megfelelően zajlott, leadtam a féltávhoz küldendő motyót és szerencsémre Zsófival is még összefutottam, jól estek tanácsai.
A szerkóellenőrzés is simaliba volt, mondhatni megmaradtunk a verbalitás szintjén. Igazándiból a lámpa, hőfólia, kesztyű, sapka és az esőkabát létére irányultak a kérdések. Válaszaim - natürlich, ja genau - lenyűgözőek lehettek, mivel zsákom kipakolása nélkül engedtek utamra. A rajtig hátralévő idő a barátkozásé volt, jó utat és szerencsét kívántak egymásnak az abnormális sporttársak. Nagyon feldobott a futótársak on-line érkező jókívánságai is.
Mi másra,mint a Highway to Hell skandálására indultunk útnak, igaz most az AC-DC slágerét egy hatalmas alpesi kürttel nyomta egy népviseletbe öltözött magával ragadó bácsi. A rajtkaput elhagyva még a falu szélén a szállásunk közelébe, az első kaptató előtt biztattak a Jedik, majd a kaptatót megmászva egy darázs talált meg és csípésével kívánt jó utat. Nem hagytam magam kizökkenteni, igyekeztem a gyönyörű tájra fókuszálni és folyamatosan frissíteni. Gyors folyású patak mentén haladtunk, javarészt az előzésre nem nagyon alkalmas sinlge tracken. A szintemelkedést a patak vízesésekbe torkoló zuhanása jelezte hűen. Majd 10 km-t megtéve az előző napi ebédünknek otthont adó Eibsee-nél volt az első frissítőpont, ahova közel másfél óra elteltével érkeztem meg /1:26:14, 308./. A kulacsok újratöltése közben egy energiaszeletet vételeztem és siettem tovább. A Zugspitze csúcsa alatt felfelé meredeken egy sípályán keresztül haladtunk.
Nemsokára egy tábla jelezte, hogy Ausztriába érkeztünk, igaz most fegyveres útlevél ellenőrzésre nem került sor. A táj a magasabb régiókban sem vesztett látványából a szikrázó napsütésben, sőt. Egy sípálya tetejére értünk. A lejtmenet a pálya két oldalát érintő ingamozgáshoz hasonló ösvényen vezetett le a Gamsalmban felállított 2. frissítőponthoz. 20 km-t megtéve még mindig óvatosan, a pályának járó tisztelettel haladtam, innen felfelé nyomtuk, néhol a hosszabb mászásokat követően a sík dózerúton jól esett a futómozgás. Beülős sífelvonók zajára lettem figyelmes /Libegő-Trail/, majd a hütte teraszán falatozó turisták látványa nyálelválasztó hatással bírt, szerencsére alig 500 méter múlva elértük a 3. frissítőpontot /Pestkapelle, 28 km, 5:02:24, 322./, ahol egy jó meleg leves most is üdítőleg hatott. Még a verseny előtt Mester és Veri oktatott ki, hogy a pálya legnehezebb része 30 km körül kezdődik, három egymást követő csúcson kell keresztül verekednem magam.
Nos, elérkezett az idő az első csúcs meghódítására. Felfelé menet két amerikai sráccal kerülgettük egymást 2000 méter fölé. A csúcsra érve szusszantam egyet, tudván, hogy egy hatalmas technikás zúgást követően még két hasonló csúcshódítás vár rám.
Ez már a kopár kövek világa, persze a hó sem olvadt el teljesen. A legmagasabb pontot /2200 m/ elhagyva egy lesiklás várt rám. Van aki kamikáze módon belevágtat az örök hóba és a végén popsin csúszva teszi meg villámgyorsan az izgalmas szakaszt (lsd. Veriga), én óvatos duhaj módjára inkább a nem véletlenül kifeszített kötél segítségével araszoltam alább.
A gyors folyású patakokat átszelve folytattam magányosnak egyáltalán nem nevezhető utamat, időközben ismerőssé váló futótársakkal kerülgettük egymást. Ismét a legelő tehenek által karbantartott füves pályák világa köszöntött ránk. A tüzesen sütő nyári nap tikkasztó sugara tette egyre elviselhetetlenebbé a haladásomat. Egy örökkévalóságnak tűnt mire elértem a következő, 4. frissítést /Hämmermoosalm, 40 km, 8:30:45, 316/. Nem kíméltem a készletet, mindent magamhoz vettem mi szem-szájnak ingere. A kalóriafeltöltés szusszanásnyi ideje alatt cigifüst csapta meg az orromat. Szerintetek melyik vitéz frissített ily rendhagyó módon? Természetesen nem sporttárs, hanem az önkéntes pontőrök között egy tiroli marhapásztorgyerek pihente ki a frissítőponton a vizes hordók cipelése okozta fáradalmait.
Ilyen körülmények között nem volt tovább maradásom és kissé rosszkedvűen inkább a gyors távozás mellett döntöttem. Rosszkedvemet gyomorémelygésem tetté még elviselhetetlenebbé. Egy dolog biztatott csupán; lassan, de biztosan elérem a már korábban megjárt SuperTrail ösvényeit, ahol talán az ismerős táj viszontlátása jobb kedvre derít. Ezen a részen tök egyedül botorkáltam, a pályát több helyen metsző kanyargó patak átugrálása jelentett egy kis változatosságot, majd egy meredek kaptató megmászását követően a hűs, árnyas erdei ösvény lejtmenetének köszönhetően úgy tűnt mintha ismét futómozgást produkáltam volna. A gyomrom is nyugovóra tért, és valóban a 4 évet követően viszontlátott kaptató is jobb kedvre derített. A Scharnitzjoch 2048 méteres csúcsát elérve adtam magamnak egy-két perces szusszanásnyi időt, gyönyörködve az elém táruló csodában. Nagyon jól tudtam, hogy innen egy roppant kemény technikás rész jön, ezért erőt merítettem magamban és a Gyömbér-hegyen szerzett sérülésemre is emlékezvén nagyon óvatosban kezdtem el ereszkedni. Nincs mit csodálkozni, hogy ezen a részen inkább engem előztek a lejtmenetben csillogó sporttársak.
A több labdányi kavicsok között manőverezve lassan, de biztosan értem el a lombhullató erdők szintjét, ahol a Juliánus kilátóról vezető ösvényhez hasonló meredekségű, ám annál hosszabb szűk ösvény vezetett le egy patakhoz. Az ösvény technikás jellegét tükrözte, hogy dugó alakult ki, egy 5-6 fős csapatot értem be. Végül egy enyhén emelkedő dózerutat is magam mögött hagyva az 5. ellenőrzőpont elérése azt is jelentette, hogy fele királyságomat elnyertem /Reindlau, 54 km, 11:39:42 314./. Nagyon jó döntésnek bizonyult, hogy András tanácsát megfogadva tiszta ruhát is tettem az ide küldött csomagomba. Bár cigifüst nem szennyezte a levegőt, igazán nem esett túl jól, mikor is a kulacsaim és gyomrom feltöltése közben a frissítő személyzet "zurück, zurück" vezényszavakkal adta tudtomra, hogy máshol lenne a helyem. Rezignáltan vettem tudomásul, hogy a vizezett kólát is magában foglaló roppant silány kínálatot élénk bunkósággal fűszerezte a szereptévesztésben lévő személy. Szerintem neki kellett volna elől járnia kiszolgálásunkban. A szerelésemet igazítva egy kedves sporttárs levelezőlapot tolt az arcom elé, kérése egyértelmű volt, maradjunk életben! Vegyes érzésekkel hagytam el tehát a pontot. 4 éve nagyon rosszul éreztem itt magam, az alpesi táj itt egy kevésbé karakteres, sík erdei útra váltott. Magamat is meglepve frissen, újult erővel, jó eső érzéssel koptattam a métereket, miközben sok sporttársat is hátba veregettem. Nyilván a késő délutáni enyhülő klíma is jótékony hatással volt rám és nagyon örvendetes volt, hogy a tiszta pólóm se ragadt rám. Itt akadt össze utunk egy szimpi hollandussal. Hans nálam jóval régebb óta fiatal, de jókedve és vitalitása ezt szépen kompenzálta. Többszörös teljesítőként, szinte hazajár a Zugspitzre, sőt dupla élményt okozva magának a Lavarédót is minden évben meghódítja. Innen a célig sokat futunk majd együtt; a síkon, felfelé talán én bírom jobban, azonban lefele csodálni való dinamizmussal robog el mellettem. Az előző szakaszokhoz képest egy pillanatnak tűnik, hogy ismét frissítő ponthoz értünk /6. Mittenwald 63,4 km, 13:11:00, 301./. Mondhatni a legélvezetesebb szakasz várt rám a nyugvó nap bearanyozta a Ferchensee-t átkaroló erdőt.
Itt javarészt egyedül haladtam, szinte csak egy róka felbukkanása törte meg lelkem harmóniáját. Megkerülve a nyugalmat árasztó tavat ismét frissítési lehetőség várt rám. /7. Ferchensee, 68,8 km, 14:01:13, 296./. Hanssal vacsoraként egy forró levest nyomunk közösen, majd előkerülnek a fejlámpák is. Abban bízom, hogy még világosban érek el ahhoz a két gyors patak összefolyásához, amihez egy nagyon durva technikás rész vezet le. Hát bizodalmam most nem vált valóra, igaz a hosszú technikás rész helyett egy rövidebb zúgás várt csak rám. Utólag tudtam csak meg, hogy kb. 2 éve változott meg a pálya és a várt rész helyett teljesen más útvonalon haladtunk. Korábban szerzett helyismeretemet innen jó darabig nem kamatoztathattam, sőt szinte bénítólag hatott rám, hogy fogalmam sem volt, hogy hova vezet utam a sötétben. Időközben a cipőmben tanyát verő apró kövek uralmának is véget vetettem egy farakáson rövid időre megpihenve. Felkészületlenül haladtam a pályának ezen szakaszán enyhe kaptatók és komoly szűk, meredélyek váltogatták egymást, miközben patakzúgás tette még sejtelmesebbé a sötétben haladást. Csendességemből Hans elviharzása zökkentett ki, majd egy függő hídon áthaladva számomra teljesen ismeretlen frissítő ponthoz értem. /8. Partnachalm, 82,2 km, 17:04:17, 287./ Komótos falatozás közben azzal biztattuk egymást, hogy kevesebb mint húsz km vár már csak ránk. Szinte fázni kezdtem a frissítés közben, ezért a dzsekimet magamra kaptam, amit nem sokkal később le is vettem. Szaladva még mindig nagyon jó idő volt. Jól futható rész következett, alattam apró, csendes falvak fényei jelezték, hogy messze még a hajnal. Egy gyors folyású patak felett ívelő hídon átkelve hirtelen egy szűk, meredek ösvényhez értünk. Egy három fős bolyhoz csatlakozva több, mint meredek, alig-alig járható szerpentinen kanyarogtunk. Felnézve vágott pofon a felismerés, hogy ez az a roppant durva szakasz, ami az ajándékhurokhoz vezet. A korábbi teljesítéseim során tapasztalt kolompzúgás helyett síri csend jelezte, hogy most "a villamos is aluszik, s míg szendereg a robogás" a mászás okozta rémálmom közepette csak a fülem csengett egy picit.
Magam sem tudom hogyan, de végül a kínszenvedésünknek véget vető szórt útra értünk ki. Itt eufória helyett, csendes apátia lett úrrá rajtam. Lerogytam egy padra és csak néztem magam elé. Az egyhangúságból a közeli frissítőponton dübörgő gépzene rángatott vissza a hűs valóságba. Újabb csalódás ért, ez a zene még nem nekünk szólt. Rövid, de annál veretesebb ajándékhurok vette kezdetét. Egy jó km múlva értem el egy hüttéhez, ahol a kulacsomat töltvén várt rám a pálya utolsó csúcsát jelentő Krajzeck. /9. Hochalm, 90,3 km, 19:13:46, 284./ Félve indultam el a magasan sötétlő csúcsra. Bár már kétszer jártam itt korábban, azért világosban más arcát mutatta a hófoltokkal tarkított vidék. Egy narancssárga tábla jelezte, hogy az utolsó 10 km megtétele vár rám. A csúcsra /2029 m/ érve olybá tűnt, mintha a nap éltető sugara kezdené átvenni hatalmát az éjszaka felett, bár a lámpát még nem mertem kikapcsolni.
Tudtam, persze hogy tudtam mi vár rám, sok helyen táblák is jelzik, hogy még alpesi viszonylatban is veszélyes szakasz következik. Természetesen ismét a Gyömbér-hegy jutott eszembe, így nem kockáztattam. A lejtést hirtelen egy komoly mászás töri ketté, hogy ismét a mélységi mámor legyen úrrá rajtunk. Egy reflektor fénye és a majd másfél órával ezelőtt már hallott gépzene - most tényleg nekem szólt - jelzi az utolsó frissítési lehetőséget. /10. Einstieg Jägersteig 96,7 km, 20:57:16, 280./ És ekkor érinté meg a rózsa ujjú hajnal a tájat, a lámpára már nincs szükség többé. Emlékszem 4 éve Mesteremnek jeleztem, hogy itt ultrát csak abban az esetben futnék, ha világosban érhetek célba. Végül is kérésem meghallgatatott. Egy elvileg gyorsan kanyargó meredek ösvény tart lépést a Garmischba igyekvő csermellyel. Pihenten nyilván ideális lehetne ez a rész a technikás zúgás gyakorlására, most azonban nem örültem a patakugrálással tarkított zúzdának. Igaz a marhalegelőkön átívelő rész is tartott meglepetést és hirtelen lecsapásokat míg végre elértem Grainau határát. Egy ifjú hölgy nagy pacsival várt, nyilván látva rajtam, hogy kissé megviselt az elmúlt néhány óra.
Nagy örömmel fordultam tehát a bicikliútra, örülve hogy hosszú idő után ismét futhatok. Ekkor tűnt fel Povi daliás alakja, aki nem tudván aludni köszönteni jött elémbe. Mámoros és egyben megható érzés kerített hatalmába. Miközben gyors híreket kaptam a többiek teljesítéséről legnagyobb elképedésemre talán 6 perc/km körül fogyott el az utolsó km az ébredező faluban. Az érzést, amit a célba érkezés jelentett nem tudom megfogalmazni, ezért betűk helyett számokat írok: 22:15:53.
276. helyen értem célba, ami korcsoportomban a 109. helyhez volt elegendő. A cél mégis maga az Út volt, amely lehetővé tette, hogy ebben az idilli környezeteben is megméretesem magam. Azóta is azon gondolkodom, hogy miért jó ez nekem, ha jó egyáltalán. Persze sorolhatnám a magvasabbnál meghittebb gondolatokat, hogy ahhoz, hogy megismerjük önmagunkat ki kell lépni a hétköznapok egyhangúságából, elhagyva a komfortzónát, miközben olyan helyekre jutok el ahova egyébként soha. Nyilván sok igazság lehet ebben az okfejtésben, de azért van egy sokkal egyszerűbb válasz is; nyugodt lelkiismerettel megihatok egy jópofa sört (zug)spicces állapotba kerülvén, ahogy ezt most is tettem Hans barátunkkal.
Utolsó kommentek