Az UB után kisebbfajta válságba kerültem. Ennek egyik oka éppen az volt, hogy az UB-n futott második szakaszomnak köszönhetően úgy éreztem, kezdek kilábalni a térdproblémák okozta válságból. Úgy éreztem, jobb lenne rendszeresen futni, edzeni – de mivel nem volt kitűzött célom, nem igazán tudtam, hogy miért. A S!6 vagy a Korinthosz.hu túl közel van ahhoz, hogy azokra gyúrjak. Aztán eszembe jutott, hogy végül is neveztem a Łemkowyna 70 kilométeres távjára, és ha célidőt nem is látok értelmét kitűzni, azért még arra gyúrhatok, hogy minél jobban sikerüljön. Így aztán ismét nekivágtam a rendszeres edzésnek.
Az edzés fokozása és rendszeressé tétele mellett kicsit fogyni is próbálok. Annak idején 78 kilóról fogytam 64-re, most pedig 74 körül jártam, amikor elgondolkoztam azon, hogy talán a túlsúly miatt is megy nehezebben a futás. Természetesen nem úgy nézek ki, mint annak idején 74 kilósan, és a visszaszedett tömeg jelentős része izom, ettől függetlenül van mitől megszabadulni. Különösebben brutális diétát nem vezettem be, és nem is tervezek, de a kenyérről leálltam, és mindenféle szárazabb dologgal (Wasa, Dexi, kétszersült) pótolom.
Edzeni főleg felfelé járok, leginkább a Rózsadombon át a Hármashatár-hegy irányába fedezem fel az útvonalakat, a hosszabbaknál bevágok az erdőbe vagyis a reptér fele is, a rövidebbeknél maradok a házak között, de hosszabbat futottam a János-hegyre is. Ismerkedem a környékkel, és ez mindig újabb meglepetésekkel jár. Egyszer például elhatároztam, hogy megkeresem az Apáthy-sziklát. Megkerestem a térképen, és kiderült, hogy többször is elfutottam kb. 100 méterre tőle... Ugyanakkor a kedvemet némiképpen elvette, hogy volt olyan futásom a szigeten, ahol a 140-es pulzusnál 6:20 körüli kilométereket mentem. Szerencsére azért általában ennél gyorsabban mennek még a hegyes futások is, nemhogy átlagban, de az igen meredek szakaszoktól eltekintve felfele is. A hétvégéket igyekszünk kiadósabb edzéseknek szentelni, általában valamilyen verseny keretében.
Gödi Fétis Crossfutás (június 6.)
Az UB utáni hétvégét kicsit lazára vettük, és baráti körben Vityánál vendégeskedtünk, és részt vettünk a házi versenyének is tekinthető megmérettetésen. Ráadásul nem csak Irma tartott velünk, de Kapitány Zoli, tavalyi sofőrünk is derekasan helyt állt a 13 és fél km-es (hivatalosan 14 km-es) távon. Vitya ismét remekül teljesített – erről majd bizonyára beszámol –, én a 145-ös pulzust lőttem be magamnak. Elég meleg volt, erősen sütött a nap, így lendületes kezdés után kénytelen voltam beletörődni, hogy a 6–7. km-en ilyen fordulatszámon csak 6:30 körüli kilométereket tudok teljesíteni. A sebességet erősen befolyásolta az utat vastagon borító homok, melynek köszönhetően végre a verseny nevében szereplő rejtélyes cross elem is értelmet nyert.Szerencsére nemsokára az is kiderült, hogy bár nem is vettem észre, de a sebességet jelentősen befolyásolta, hogy hogy alattomos kis emelkedőn haladtunk. Így aztán lefelé egy könnyebb lejtőn ismét 4:40 körüli sebességre gyorsulhattam (már amennyiben a gyors- szótő ennél a sebességnél használható), igaz, nemsokára ismét lassulás következett egy emelkedőnek köszönhetően – ezt azonban már acélidegekkel tűrtem. A 13. kilométeren ismét aszfalton, enyhe lejtőn haladtunk, ekkor már 5:13-at is ki tudtam pörgetni változatlan pulzussal, az utolsó kilométeren – ami, mint kiderült, csak egy fél volt – pedig elengedtem a pulzusom, így több versenytársat sikerült beelőznöm, többek között egy nő létére férfinéven induló sztárbloggert is.
A délután folyamán Irma ötletének és Vitya szervezésének köszönhetően kipróbáltuk a sárkányhajózást, ami kissé merev bal vállamnak köszönhetően számomra nem volt színtiszta sikerélmény. Mindenesetre a nap nagyon kellemes volt, és még épphogy kiment a sabbat...
Fun Run (június 7.)
A vasárnapot is hasonló regeneráló futással szerettük volna tölteni, és erre a célra a Maccabi VAC által rendezett jótékonysági futás 10 km-es távját néztük ki. (Sokáig azt gondoltam, hogy Maccabi Vác az egyesület neve, csodálkoztam is, hogy miért Vácon vannak, ami azért nem jelentős zsidóságáról híres. Aztán valahogy leesett, hogy ékezet nincs, és arra is rájöttem, hogy valamilyen atlétikai klub lehet: nos, valóban az, Vívó- és Atlétikai Klub.) Bár körözős verseny volt, és a 10 km-t nyolc kör teszi ki, úgy gondoltuk, ez mégiscsak a zsidó negyed, és így sem fog olyan nagyon soká tartani, ennyi belefér.
A verseny aztán inkább Joke Run lett, mint Fun Run. Kezdődött azzal, hogy csomagmegőrző nem volt, tehát hátitáskával kellett futnom. A csomagmegőrzés azért minimális szolgáltatás egy ilyen eseményen. Már a nevezésnél össze-vissza küldözgettek minket. Itt derült ki, hogy a 10 km-es távot törölték, mivel a nagy melegben az orvos nem engedélyezte. Ugye az előző napi meg a 2012-es UB után ez elég viccesen hangzik. Mások is viccelődtek azzal, hogy az előző napi Kékes-futáson milyen muris lett volna, ha az orvos aggodalmai miatt féltávon megállítottákk volna az indulókat, és nem engedték volna őket fel a csúcsra... A rajt előtt próbáltunk egy kis vizet inni, ami nem tűnt nagy dolognak, elvégre egy játszótéren voltunk – kiderült azonban, hogy a játszótéren nincs csap! (Innen is gratulálunk az önkormányzatnak!) Egy szervező azt mondta, nem baj, nyugodtan kérjünk azoktól a szervezőktől, akik ott ülnek egy hegynyi ásványvizes üvegen. Ezek a szervezők azonban azt mondták, hogy a rajt előtt nem adhatnak vizet (vajon mit szólt volna ehhez az orvos?), de elküldtek minket egy közeli csaphoz – amely, mint kiderült nem létezett. Végül egy kávézóban ittunk, és éppen visszaértünk a rajthoz.
A rajt után már az első sarkon nyújtották felénk a vizespalackokat, és ez így volt végig: minden sarkon volt víz. Ebben tehát példás volt a szervezés. Amit még felfedeztünk, hogy minden sarkon állt két fotós, és iszonyatos sebességgel kattogtattak. Mondtuk is, hogy egy versenyen sem készült még rólunk annyi kép, mint itt fog. Ez a várakozásunk sem igazolódott be teljesen: a Facebookra egyetlen egy kép került fel, amin rajta vagyunk, épp a nevezéshez állunk sorba a háttérben, Irma oldalról látszik, én hátulról. A honlapra már több fényképünk került, az egyiken félig-meddig vagyunk az előtérben, a másikon a háttérben, illetve egy-egy kép, ahol külön-külön vagyunk láthatóak – homályosan, a háttér éles. Egyik sem olyan, hogy érdemes lenne ide feltenni. (Az esemény beszámolójából, hogy, hogy nem, de kimaradt a 10 km-es táv törlése.) A célban pedig érmet is kaptunk, igaz, utólag, otthon vettük észre, hogy két különbözőt, pedig ugyanazt a távot futottuk. Ezen már tényleg csak röhögni tudtunk. Összességében nagyon aranyos kis rendezvény, a szervezők is nagyon kedvesek, de ilyen bénázáshalommal azért ritkán találkozik az ember – szerencsére.
A tempót egyébként Irma diktálta, így elég lendületesen kezdtünk. A pulzusom az első kör végén lépte át a 140-et, a harmadik kör felétől már 145 felett járt, az utolsó félkörben pedig már a 150-et is meghaladta. Mivel a házak közt az órám állandóan félremért, sebességet nem igazán tudok mondani, az idő közel 27 perc lett – ha ezt a hivatalos 5 km-re vetítem, akkor kb. 5:22-es kilométereket mentünk. A Google szerint viszont egy kör 1,4 km, tehát 5,6 km-t tettünk meg, ami viszont jóval jobb, öt perc alatti sebességet jelent. Tegyen igazságot, aki tud.
Börzsöny Trail (június 14.)
A Börzsöny Trail tavaly elég vacakul sikerült: eltévedtem, majdnem szétloccsantottam a fejemet, begörcsöltem, és úgy feltörtem a sarkam, hogy utána hetekig nem tudtam futni, sőt cipőt venni se. Gondoltam, idén kiküszöbölöm a csorbát. Azonban tombolt a hőség, így nagyon óvatosan mentem, figyeltem a pulzust, próbáltam 140 és 150 között tartani. Ugyanakkor nem éreztem, hogy olyan nagyon lassan mennék, így aztán igencsak meglepődtem, amikor a 10. km környékén Irma utolért. Először inkább érte aggódtam, hogy túlságosan nyomja, elfutja. Aztán eltűnt előttem, és amikor az első frissítőpont előtti nagy lejtőnél lefordultam, csak remélni tudtam, hogy nem hiába figyelmeztettem, hogy a széles utakról leforduló kis ösvényekre nagyon figyeljen. A frissítőponton azonban kiderült, hogy még nem ment át. Ezután azon izgultam, hogy ha visszafordul, nehogy ész nélkül próbálja behozni a lemaradását, és összetörje magát azon a szakadékszerű meredélyen.Nem sokkal később azt is észrevettem, hogy alig valamivel a szintidőn belül mentem át a frissítőponton, bár ez annyira nem ijesztett meg, hiszen az UTH-n is hasonló volt a helyzet az elején.
A frissítőpont után nem sokkal megkezdődött a nagy mászás: a következő egy órában alig volt rész, amibe bele tudtam futni, ellenben folyamatosan kapaszkodtam felfele, a pulzusom alig csökkent. Csak a Nagy-Hideg-hegy előtti néhány kilométeren tudtam ismét kocorászni. Bár nem voltam gyors, az azért megnyugtatott, hogy még fel tudom venni a futómozgást. Ez alatt az egy óra alatt gyakorlatilag senkit sem láttam, senkit nem értem utol és senki nem ért utol engem se. Csak a Nagy-Hideg-hegy alatt találkoztam más versenyzőkkel, ott, ahol ők már szemben, lefele jöttek. A második frissítőpontra éppen beestem szintidőn belül, Hanga öntötte belém a sós paradicsom meg az olajbogyó levét, alaposan megtankoltam, majd elindultam lefelé. Itt találkoztam Irmával, aki kissé maga alatt volt, mert bár jól bírta az iramot, az eltévedés miatt kint volt már a szintidőből. Mondtam neki, nem ez a lényeg, ilyen becsúszhat, sokkal fontosabb, hogy simán végig tudja csinálni, és a célba még szintidőn belül érhet. Úgy gondoltam, én is simán beérek.
Értek még azonban meglepetések. A Csóványos előtt elkezdett begörcsölni a belső combom, így kissé oldalazva, kifeszített lábbal próbáltam felmenni. Szerencsére lefelé ilyesmi már nem jelentkezett, és ha nem is kellemes érzéssel, de lekocogtam, és ezúttal nem buktam fel, épen megúsztam. A Kemence-pataknál utolértem egy csoportot, mely aztán később felbomlott, és Diósjenő előtt, ill. belterületén több embert is sikerült bedarálnom az egyébként alig 6:30 körüli tempómmal is. Érdekes módon a mezőnyön belül eléggé egyenletesen teljesítettem, az első ellenőrző ponton a 74., a célban a 69. voltam, pontonként 1-2 embert hagyva le. Viszont az első utáni szakaszokon a 63-64. legjobb időket futottam, eltekintve attól az egy szakasztól (a Csóványosról lefele), ahol egyetlen pozíciót sem javítottam: itt a 47. legjobb időt futottam.
Végül 5:48 alatt értem célba, ami a tavalyi 5:20-hoz képest siralmas eredmény, különösen, ha figyelembe veszem, hogy eltévedés híján 4 km-rel volt rövidebb az útvonal, nem volt balesetem, és nem feltört sarokkal teljesítettem a távot. Az egyedüli, amire fogni tudom, az a rekkenő hőség. Szerencsére nemsokára Irma is beért, még szintidőn belül. Ha nem téved el, akkor biztos előttem ér be, ami azért komoly figyelmeztetés. Igaz, ő hihetetlenül jól bírja a meleget, de azt hiszem, fel kell rá készülnöm, hogy nemsokára minden versenyen ez lesz a helyzet – legalábbis terepen.
Kaptárkövek 55 (június 20.)
Még télen beszéltünk arról, hogy Irma még sosem volt igazán hosszú túrán, és tulajdonképpen én sem nagyon szoktam úgy menni, hogy egyáltalán nem futok bele. Márpedig egyszer jó lenne ilyet is csinálni. Aztán láttuk a Kaptárköveket, és mivel én még a térdemmel bajlódtam, és egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy fogok tudni ekkor még futni, elhatároztuk, hogy ez lesz a nagy túra. Az útvonala Eger mellől indul, Bükk aljában vezet, és viszonylag sík, csak kb. 5 km-enként kell megmászni egy-egy 50-100 m körüli dombocskát, hogy aztán a 42. km-en fel kelljen mászni egyszerre – úgy 3 km alatt – 400 m-t, majd némi enyhe hullámzás után az 50. km környékén végül 2 km-en leereszkedni 300 m-t, és még egy km síkon besétálni a célba.
Az túrára csatlakozott hozzánk Anna is. Kellemes, hűvöskés időben indultunk, igen kellemesen telt az út, egészen a 12. km-ig, amikor elkapott minket a szakadó eső. Mivel csapadékra lehetett számítani, volt nálunk esőkabát, de én személy szerint ilyen erős és tartós zuhira nem számítottam. Esőkabát, pulóver ugyan volt nálam, de nyilvánvaló volt, hogy ez kevés lesz arra, hogy egész nap így végigmenjünk. A nadrágom hamarosan átázott, a hideg vászon rátapadt a combomra. Gondoltam, ha elérjük a következő pontot, felvetem, hogy szálljunk ki, mert annak semmi értelme, hogy megbetegedjünk. Amikor azonban megérkeztünk Bogácsra, éppen elállt. Itt a frissítőponton is töltekeztünk, és még a falusi cukrászdába is bementünk egy kávéra. Ezután tévelyegtünk egy darabig, mert az itiner megtévesztő térképe miatt nem találtuk a jelzés folytatását. Amikor pedig végre meglett, megint rákezdett az eső. Ekkor már komolyan mondtam, hogy gondoljuk át a dolgot, de a lányoknak eszük ágában nem volt kiszállni – ők ugyanis fel tudták hajtani a nadrágszárukat, és kevésbé szenvedtek a hidegtől. Esőben folytattuk, érdekes módon ekkor már én sem éreztem anynira vészesnek a helyzetet, mint Bogács előtt. A következő faluig, Cserépváraljáig sikerült még egyszer eltévednünk, mert egy helyen az erdőből egy mezőre ért ki az út, és semmi nem jelezte, hogy nem a mezőn kell átvágni, hanem az erdő szélen jobbra folytatni, majd visszatérni az erdőbe.
Cserépváralja után az eső ellenére már annyira jól éreztük magunkat, hogy kimentünk megnézni egy olyan kaptárkövet is, melyet ki is hagyhattunk volna, hiszen az eső miatt az ellenőrzőpont nem ott, hanem az út mellett volt. Ekkor már az út felénél voltunk, mégis teljesen jó állapotban, virgoncan. Kellemesen haladtunk, egészen a 30. km utánig, amikor egyszer csak kifutott alólunk a jelzés. A korábbi eltévelyedések miatt nagyon óvatosak voltunk, de itt nem mező volt, hanem erdő, a jelzést mégsem láttuk – egy ideig volt, aztán már semerre sem. Ki tudja, meddig tévelyegtünk volna ott, ha nem jön egy gps-es ember, és nem mondja, hogy a bokrok között kell átmenni, és ott folytatni az úton. Magunktól már a bokrok közötti rést sem nagyon vettük volna észre, de ha észre is vesszük, hogy egy ösvény van mögötte, akkor sem mentünk volna rajta el az első jelzésig, mely vagy 50-100 m-re volt.
Néhány kilométerrel később szalagozásra lettünk figyelmesek. Furcsa volt, mert míg a korábban látott szalagozások piros-fehérek voltak, addig ezek fekete-sárgák. Ráadásul az út mentén nem is azt a jelzést láttuk, ami a térképen szerepelt. Mivel azonban közel volt ahhoz, ahol balra le kellett fordulni, egy darabig haladtunk. Már azt gondoltuk, hogy rossz helyen vagyunk, amikor kaptárkőre bukkantunk, és a túloldalán felbukkant a keresett jelzés is. A kaptárkőtől leereszkedve megtaláltuk a frissítőpontot is, ahol remek fröccsöt is kaptunk. Innen begyalogoltunk Cserépfaluba. Mire ide értünk, ragyogott a nap, gyönyörű idő volt, mintha egy másik napon lettünk volna ott, mint előzőleg. Utunk 38. km-én elértük a csúcspontot, egy kis pincesort, ahol csodálatos frissítőben volt részünk.
Sajnos nekem itt kezdődtek el az igazi nehézségeim. A szétázott cipőm ugyan száradt, de szétázott zoknim nem, és cserezokni sem volt. Ráadásul a zokni kitárult szárába mindenféle apró kavicskák, ágtöredékek potyogtak, és elkezdtek apró sebeket horzsolni a bokám és a sarkam közé. Ez nem volt fájdalmas, de idegesítő és kellemetlen, ráadásul aggódtam, hogy a sebek miatt majd megint nem tudok cipőt venni és futni. Ezért aztán állandóan a zokniban turkáltam, kapargattam ki a törmelékeket, és fogadkoztam, hogy én bizony most már tényleg veszek egy kamáslit.
Bár a nagy emelkedőt, ami az út legkomolyabb kihívásának tűnt, a magunk számára is meglepően könnyen másztuk meg, Irmára is rájárt a rúd, emésztési problémákkal küszködött. Szerencsére ezek Várkútnál megoldódtak, így onnantól kezdve ismét vidám hangulatban haladtunk tovább (eltekintve a zoknibanturkálásaimtól). Így értük el a Nagy-Egedet, ami az utolsó ellenőrzőpont lett volna, csakhogy nem volt ott senki. Így aztán egy darabig járkáltunk fel-alá, oda-vissza, hogy hol tévedtünk le az útról. Végül úgy döntöttünk, hogy nem foglalkozunk vele, lemegyünk. Ekkor Annán volt a sor, neki ugyanis a térde kezdett vacakolni. Ettől függetlenül úgy egy km után, a lejtő aljában utolértünk néhány fiatalt, akik az egykori ellenőrző pont voltak, csak meglátván az ismét gyülekező esőfelhőket, úgy döntöttek, hogy akkor kilenc helyett már hétkor bezárják a pontot. Bár mindannyiunk száma le volt adva, és tudhatták, hogy jövünk, nekünk nem telefonált senki, és az elhagyott pont helyén sem hagytak üzenetet. Ez volt a túra legnagyobb csalódása, na meg az, hogy bár hamarabb értünk a büfébe, és hamarabb kértük ki a kajánkat, először nekik adták oda, ami valljuk be, mégiscsak furcsa eljárás.
A túra ettől függetlenül remek volt, a szervezőket – az utolsó pont személyzetétől eltekintve – csak dicsérni tudjuk. Az mondjuk nem ártana, ha az eltévedésre alkalmas helyeket rendesen jelölnék (bár ez leginkább a turistautak karbantartóira, nem a szervezőkre tartozna), de mi ezúttal annyira nem jártunk rosszul, hogy emiatt panaszkodjunk. A hivatalos 51 km helyett ugyan 55-öt tettünk meg, de ennyi azért belefér. Bár eléggé elfáradtunk, összességében jól bírtuk, és ha kellett volna, mentünk volna tovább is. Ez egyébként mindhármunk számára igen kellemes meglepetés volt, ennél azért rosszabbra számítottunk. Jövőre ismét szeretnénk megcsinálni, remélhetőleg kedvezőbb időjárási körülmények között.
I. Futórózsa Félmaraton (június 21.)
Ezt a versenyt a Szeged melletti (ill. részét képező) Szőregen rendezték meg a már korábban szokássá vált rózsafesztivál keretében. (A környék Magyarország legjelentősebb rózsatermelő vidéke.) Mivel Irma és Anna Futórózsák néven szokott indulni a S!6-on, kézenfekvőnek tűt, hogy elmenjünk. Engem leginkább a verseny facebookos borítóképe győzött meg.
Sietek leszögezni, hogy bár a pálya szép vidéken vezetett, és időnként rózsákat is lehetett látni, ennek a képnek kb. annyi köze van a valósághoz, mint a McDonald'sban a pult felett látható hamburgerfotóknak.
Végül úgy alakult, hogy Anna inkább a túrára tartott velünk, azután viszont a futást nem vállalta be. Őszintén szólva nekem is erős kétségeim voltak azzal kapcsolatban, hogy mennyire tudok futni az előző napi egész napos gyaloglás után. Bár korábban visszafogott kocogást terveztem, Péter azt mondta, hogy ha már csinálom ezeket a félmaratonokat, melyeknek egyáltalán nem barátja, akkor toljam meg őket rendesen. Azt még a rajtban sem nagyon tudtam elképzelni, hogyan tudnám megtolni, mindenesetre óvatos kezdést terveztem, és azt reméltem, a tagjaim majd idővel kissé feloldódnak. Nem volt forróság, de jó idő volt, és erősen sütött a nap.
Lazán kezdtem, de azt vettem észre, így is jó tempóban megyek. 150-es pulzushatárt lőttem be, és az első hat kilométeren ezzel öt perc alatt tudtam tartani az átlagkilométert. A következő hat kilométeren már inkább 5:10–5:20 között volt a tempóm, majd három kilométeren át 5:25 környékén. A 19. kilométer végére erősen romlott az út minősége, így ez csaknem 5:40 lett, az erdőben vezető 20. pedig majdnem hat perc. Innen kiérve azonban elengedtem a pulzust, és lett még egy 5:17-es. A maradék 850 métert kereken négy perc alatt tettem meg, így végül 1:54:36 alatt értem célba, ami 5:15-ös átlagot jelent. Persze ez önmagában nem valami nagy teljesítmény, de akkor és ott elégedett voltam vele. Irma nem száguldott ekkorát, óvatosan, kényelmesen ment, de ő is szép idővel ért be, meg sem kottyant neki a félmaraton az előző nap után.
Gerecse Trail (július 5.)
Két hét kihagyás után ismét verseny következett. Csanya ügyesen kibekkelte a két kánikula közötti időt, és ismét 35 fok körüli hőmérsékletnél vághattam neki a távnak. Irma sajnos családi elfoglaltságok miatt nem tartott velem, Ulrikkal és a hosszú kihagyás után visszatérő Szőke Dórival mentem (ők rövid távon indultak). Péter utasítására ezt is versenyként kellett futnom, bár hozzátette, hogy ez inkább csak a második kör utolsó, már lefelé tartó szakaszára vonatkozzon, tekintettel a nagy melegre.
Sajnos a Garminom ez alkalommal csúnyán cserben hagyott, mert nemhogy indulás előtt nem volt hajlandó tudomást venni a pulzusmérőmről, de az egész verseny alatt sem. Így aztán érzésre kellett hagyatkoznom, hogy ne fussam el az egészet, ami valószínűleg azzal járt, hogy nem ritkán ment 150 fölé a pulzusom.
A verseny két körből állt, a kör egy nagy, kb. 4,5 km-es és 300 m-es emelkedővel kezdődött, majd három kilométeren át kb. 200 m-t ereszkedett. Ezután egy kb. kilométeres sík után másfél km-en át megint százat emelkedett, ezt követően pedig négy km-en át 200 m-t süllyedt. Az első kört valamivel több, mint 1:35 alatt, a másodikat kb. 1:45 alatt sikerült teljesítenem. A pontos összevetés igen nehéz, mert nem kerek kilométernél fordultunk, viszont az összkép azt mutatja, hogy az emelkedőkön lassultam, a lejtőkön a második körben is tudtam tartani azt a tempót, amit az első körben hoztam. Kicsit más a kép, ha a helyezéseimet nézem: az első ellenőrzőponton a 40. voltam, majd a 42. helyre estem vissza, az első kört a 38. helyen fejeztem be. A második körben viszont már 29.-ként érkeztem az első, 28.-ként a második ellenőrzőpontra, 27.-ként pedig a célba. Míg az első körben a szakaszokat a 37.–42. leggyorsabbként futottam, addig a másodikban a 17.–19. leggyorsabb voltam. Ez azt mutatja, hogy bár a második körre lassultam, még mindig jobban osztottam be energiámat, mint versenytársaim jelentős része. Előttem nem végzett senki, aki mögöttem volt az első körben. Találtam viszont olyanokat, akik hozzám hasonlóan jelentősen tudtak helyezést javítani, de ők is lassabbak voltak a második, mint az első körben. Nem is sikerült olyan versenyzőt találnom, akinél ez ne így lett volna – kivéve a női első helyezett Bóla Emíliát, aki néhány másodperccel gyorsabb második kört futott, mint elsőt.
Összegzés
A legutóbb 750 km-nél tartottam, a Gerecse Trailig bezárólag ehhez 274 km-t sikerült összeszednem, tehát ekkor tartottam 1024 (210) km-nél. Ez még mindig kevesebb, mint tavaly az UB-ig, de folyamatosan hozom be a lemaradást, így most nem tűnik reménytelennek, hogy idén is meglesz a 2015 – ráadásul jóval jelentősebb részben szintes útvonalon.
Utolsó kommentek