Mögöttem van 42 km futás a ljubljanai maratonon (kissé szabadabban Túl vagyok 42 km futáson a ljubljanai maratonon vagy Túl vagyok a 42 km-es futáson a ljubljanai maratonon stb.) – nem emlékszem, mikor láttam magam előtt először olyan futópólót, melynek hátulján ez áll, de az bizonyos, hogy már első alkalommal bővült egy tétellel (egyébként nem létező) bakancslistám. Nem is tudom, mi vonzott jobban: az, hogy ebben a csodálatos városban futhatok maratont (akkor még nem tudtam, hogy gyakorlatilag bármelyik porfészekben lehet maraton, de legalább egy félmaraton – igaz, máig nem értem, hogy pl. Szegeden miért nincs semmi), vagy egyszerűen az a tény, hogy lesz egy pólóm szlovén felirattal. Örömmel jelentem, a póló megvan, részletek alant.

(A bejegyzés hozzám képest is szokatlanul hosszú lesz, viszont „fejezetenként” is olvasható.)

„Üres” hétvége

A 19-20-ai hétvégét remek alkalomnak találtam arra, hogy végre többet fussak. Úgy gondoltam, szombaton és vasárnap is nyomok egy-egy félmaraton körüli futást, és erre tolok rá még hétfő reggel. Na, ebből szinte semmi nem lett. Szombaton ugyan elmentem egy futásra a Margit-szigetre, és összesen mentem kb. 22 km-t de ez nagyon gyengén ment (igaz, előtte nem reggeliztem, és végig nem frissítettem, de azért gyengébb voltam annál, mint amit ez magyarázhat). Utána és vasárnap is jobban össze voltam törve, mint máskor egy maraton után, így aztán többet nem is futottam, gondoltam, a pihenés talán többet segít. Az is lehet, hogy bujkált bennem valami kórság, mindenesetre szerencsére semmi súlyosabb nem lett belőle – csak a hétvégét vágta haza,

Bécs–Pozsony–Budapest befutó

Október 23-án volt a Bécs–Pozsony–Budapest befutó szakasza, mely Budakesziről indul, és a MOM Parknál ér véget.2011-ben egyszer már futottam, akkor 1:58:19 lett, amit akkor is nagyon gyenge eredménynek éreztem. Mivel azonban éppen betegségből másztam kifele, nem igazán törődtem vele. (Akkor a Naphegyen volt a cél.)

Hogy kijöjjön a félmaraton, az útvonal először kifelé indul Budakesziről, majd visszafordul – már eddig is eléggé hullámzik, de csak a 8. km-nél vág igazán neki a hegyeknek. A 10-12. már csak enyhén emelkedik, majd egy utolsó meredek kaptató után ereszkedni kezd, a 17-20. km-en pedig valósággal zuhan.

155-ös pulzushatárral akartam futni. ez egy lendületes 4:26-os kezdő kilométert engedett meg, de ezután a kaptatók miatt vissza kellett vennem. Elég vegyes eredmények születtek: 5:00, 5:23, 4:59, 5:05, 4:47, 4:51.

A nyolcadik kilométeren aztán váratlanul lezuhant a pulzusom, amiből rá kellett jönnöm, hogy pulzusmérő valamiért kihagyogat. Mivel a legjobb akarattal sem tudtam volna magam eredeti elhatározásomhoz tartani magam, stratégiát váltottam, és úgy döntöttem, hogy „érzésre” futok, azaz tolom, amennyire tudom, de azért igyekszem óvatosan tartalékolni az energiát. Bármilyen óvatosan mentem, az biztos, hogy a kívánatos pulzustartomány felett. A 8. km így is 5:24 lett, ezt aztán 6:55, 6:06, 5:27, 5:30, 5:48, 5:04 követte. A 15. km-en azonban már megjött a lejtő hatása: 4:39, 4:49, 4:00 (ebben lehet egy kis túlmérés), 4:20, 4:14 (szintén kissé túl lehet mérve). (Ezen a szakaszon naivan reméltem, kissé behozom Vitya előnyét, nem tudva, hogy ő 3:40-esekkel száguld lefelé...) Még a 20., kissé emelkedő, általam már lassúnak érzett kilométer is 4:36 lett. a Garmin szerint azonban az össztáv csak 20,8 km volt, így 21. km már nem lett. A térkép alapján az az érzésem, hogy a Garmin inkább kicsit fölül-, mint alulmért, tehát a táv nem volt egy rendes félmaraton. Ettől függetlenül az így mért 5:04-es átlagsebességgel és a 1:45:18-as eredménnyel ki vagyok békülve, nem lenen rossz ez síkon sem.

Szerelmem, Ljubljana

Ljubljanában eddig kétszer voltam, sajnos mindkétszer igen rövid ideig. Most ismét rácsodálkozhattam, mennyire kiváló, hangulatos hely, és új részeit fedezhettem fel. Most csupán futószemmel vetnék egy-két pillantást a városra, pontosabban arra a városrészre, mely a legkevésbé város.

Ez az erdő úgy néz ki, mintha a Normafánál lenne, de csak egy köpésnyire van a városközponttól nyugatra – kb. annyira, mint a Gellért-hegy Budapest központjától.

A területet a városrészek körülölelik, úgyhogy ezt a fantasztikus területet nem csak a belváros lakói élvezhetik, hanem sok más városrészből is könnyen elkocoghatnak idáig, hogy aztán az erdőben, de nem nehéz terepen fussanak. A központtal átellenben, a város délkeleti oldalán hasonló terület húzódik, így aztán a városnak csak egy kisebb részében nem találunk futásra alkalmas erdőt néhány kilométerrel lak- vagy munkahelyünktől.

A terep rengeteg szintet kínál, de az utak általában nem különösebben meredekek (bár lehet szép kis emelkedőket találni), így aztán mindenki ízlésének megfelelően alakíthatja az útvonalakat. Ráadásul az ösvények szélesek és nagyon jó állapotban vannak, így senkinek sem kell aggódnia, hogy kitöri a bokáját. De aki szeretne kockáztatni, az megtalálja a számítását.

Maga a maraton is az egyik legkedvezőbb, hiszen nem csak jó helyen van (az említett hegyet kerüli meg kétszer, igaz, az erdőből nem sokat látni), de kedvező nevezési díjáért sokat kapunk: egy hosszú ujjú technikai pólót és egy jó kis sporttáskát a rajtcsomagban, továbbá egy technikai atlétát az érem mellé a befutóban (ennek a hátulján látható a címbeli felirat). Sajnos azonban a fényképek terén nem állnak a helyzet magaslatán, így nem tudom a kedves olvasót kecses mozdulataimmal gyönyörködtetni.

Szerdán, csütörtökön és pénteken az utóbbi időkhöz képest szokatlanul sokat zabáltam. Péntek éjjel érkeztem meg a városba, és szombatra óvatos városnézést terveztem. Persze sikerült magam eléggé elcsigáznom a nagy járkálásban, mert mindig még ide meg még oda el akartam menni. Az egyedüli, amivel vigasztaltam magam, hogy mivel egyébként sem érzem magam nagy formában, nincs mit vesztenem – pontosabban a veszteség az lenne, ha lemaradnék a látnivalókról. Mi több, gyakorlatilag elfelejtettem enni, így a reggeli és a délután öt körüli tésztaparti között semmit nem ettem. Azért utána lenyomtam még egy rendes vacsorát is. Kárpótlásul igyekeztem már korán aludni menni, fél tízkor már az ágyban voltam.

Nem sokkal hét előtt keltem, hogy jó két órával a kilenc órás rajt előtt megreggelizzek. Sikerült olyan szálláshelyet találnom, amely kb. ötven méterre volt a rajttól (ez számomra csak a helyszínen derült ki), de azért már fél kilenc körül kint voltam, hogy műholdat fogjak. Erre szükség is volt, elment vele vagy tíz perc. Kissé bemelegítettem, lenyomtam egy utolsó energiaszeletet. Öt perccel kilenc előtt azonban senki nem volt a rajtnál. Érdeklődésemre kiderült, hogy a rajt 10:30-kor van. Nem tudtam, hogy néztem el, mindenesetre némi várakozás következett.

Visszafeküdtem pihenni, harmadszor is kiürítettem azokat a csatornákat, melyeket jobb futáskor üresen tartani. A biztonság kedvéért még egy energiaszeletet betoltam, és 10:30-kor végre elrajtoltunk.

Mivel a pulzusmérőben nem bízhattam (voltam ugyan a Garminnál elemet cseréltetni, de ott azt mondták, az elemnek semmi baja – egyébként úgy tűnik, ezúttal hibátlanul működött), azt a stratégiát választottam, hogy egyenletes tempóval próbálom futni, függetlenül a pulzustól. Úgy gondoltam, megpróbálom a kilométereket picivel öt perc alatt tartani, mivel ez az a sebesség, amit a 155-ös pulzussal hozni szoktam, legalábbis a verseny első felében. Ráadásul az öt perces kilométerekkel kellene majd valaha elérni a 3:30-as eredményt. Arra persze számítottam, hogy nem sikerül végig tartani, de kíváncsi voltam, hogy alakul a helyzet, ha megpróbálom. A dolgom nehezítette, hogy a GPS pontatlan, felülmér, így aztán valójában valamivel öt perc alatti kilométereket kell megcéloznom ahhoz, hogy öt percesek legyenek. Azt viszont nem tudom, mennyivel mér félre, márpedig kilométerenként öt másodperces eltérés 42 km-en már három és fél perc különbség – ez nem csak azt jelenti, hogy ha lassabban futok, ilyen sokat veszíthetek, hanem azt is mutatja, hogy valójában a néhány másodperccel gyorsabb kilométer azért jelentős különbség: ha ennyivel gyorsabban futok, könnyen elfuthatom magam.Úgy terveztem, 12-nél egy Nutrend zselét, 22-nél és 32-nél egy-egy Nutrend Gutart fogyasztok.

A harmadik km-től sikerült ráállnom a 4:50 körüli mért kilométerekre, ezek feltehetően tényleg öt perces kilométer körül lehettek (az elsők gyorsabb lettek mérve, de ott nyilvánvalóan jelentősebb félremérések voltak a magasabb házaknak köszönhetően). Ami inkább aggasztott, hogy már a második km végén észrevettem, hogy a pulzusom a szokottnál magasabban, 160 felett jár, és ez később tovább emelkedett, míg kb. a 165-167-es tartományban állandósult. Ilyen magas pulzussal legalább egy éve nem futottam, így ez kicsit aggasztott is. Az idő hűvös volt, a nap nem sütött, még a szél is fújt (időnként elég erősen), mégis úgy éreztem, magas a nedvességtartalom (bár napok óta nem esett), és ezért erősen izzadtam. A magas pulzus valószínűleg ennek volt köszönhető. Úgy gondoltam, amíg 170 fölé nem megy a pulzus, addig nem törődöm vele, a felett viszont újragondolom a stratégiát. Ez azonban nem következett be.

A 18. és 19. km azonban már 5.00, ill. 5:01 lett, ami a valóságban persze néhány másodperccel hosszabb időt jelent. Ráadásul ezután azt láttam, hogy 5:11-re esik vissza a tempóm. Hamarosan megértettem, mi lehet a háttérben. Éreztem, hogy a dolognak fele sem tréfa, és nem futhatok el az út menti burekbár mellett csak úgy, mert ha sic et nunc nem, akkor ki tudja, mikor lesz rá megint lehetőség.

Ne kerülgessük, mint eb a Szaharát! Eddig életemben két maratont futottam Szlovéniában. Eddig életemben két maratonon jött rám hasmenés. A két halmaz tökéletesen fedi egymást. Persze ez matematikailag még nem utal semmire, de az már érdekesebb, hogy ezzel szemben van vagy másfél tucat maratonom, melyeket nem Szlovéniában futottam, és melyeken egészségügyi nehézségek nem jelentkeztek. Valószínűleg semmi konkrét ok nincs a háttérben, de valahogy csábító, hogy ilyenkor azt mondja az ember: „nem lehet véletlen...”.

Mindenesetre a huszadik kilométeren ha a versenyt nem is, de az igazán jó eredményt fel kellett adnom. Kb. 1:47-es idővel teljesítettem a félmaratont – ekkor már csak a teljesítésre játszottam, igyekeztem óvatosan haladni. (Arról szó sem lehetett, hogy feladjam, hiszen akkor hogy lesz befutópólóm?) Óvatosságom a 25. kilométerig tartott, amikor is azt vettem észre, hogy alig 5:40-es kilométerekkel haladok – márpedig ez a kétórás félmaraton határa. Gondoltam, ha lehet, ezt már nem veszíteném el, így olyan 3:47 alatt beérnék, ami nem is lenen olyan rossz. Így aztán a 28. és 35. km között olyan 5:30 körüli mért időkkel haladtam. 36. és 41. között ez már inkább 5:40 körül ingadozott, fölé is ment, de ekkor már élet-halál harcot vívtam azért, hogy 3:45 alatt legyen az eredményem. (A második körben 153-155 körül mozgott a pulzusom, mintha a 155-ös pulzushatárt tartanám, csak a 40-től ment feljebb.) Az utolsó fél kilométeren sikerült nagyon felpörögnöm, így biztos voltam, hogy sikerül – ennek ellenére magam 3:44:48-at mértem, hivatalosan 3:44:46 lett, tehát éppen sikerült megcsípnem – ha nem tolom a végén teljes erőből, kicsúszok belőle.

A befutószőnyeg, ahogy előző nap láttam a várból

Tulajdonképpen ezzel az eredménnyel akkor sem lennék elégedetlen, ha nem lettek volna technikai nehézségek. Vitya hasonló problémákkal négy óra felett szokott futni, :P. Alapíthatunk egy ilyen kategóriát is, ki ér el jobb maratoni eredményt úgy, hogy közben még ilyesmire is szán időt...

Érdekes, hogy az első körbeni szokatlanul magas pulzustartománynak a második körben sem mutatkozott különösebb hatása, legalábbis nem éreztem nagyobb elmerevedést, mint máskor. Nem tudom, mi lett volna, ha a második körnek is erős pörgéssel vágok neki. Lehet, hogy hirtelen állt volna be a kedvezőtlen hatás, és ezt most a véletlennek köszönhetően megúsztam. De az is lehet, hogy igazán a magasabb pulzustartományban kéne dolgoznom. (Remélhetőleg ebben a kérdésben nemsokára tisztábban látok.)

Bár ezt a versenyt szántam az év csúcsversenyének, és titokban PB-ben is reménykedtem, az előző kassai ill. zágrábi várakozáson felül sikerültek, így végül is meg kell elégednem azzal, hogy egy hónapon belül három PB-közelit futottam. Nem baj, szegény ember vízzel főz – két évvel ezelőtt Kassán kb. egy perccel futottam rosszabbat, és akkor az lett a PB-m.

Ezzel meglett az idei 11. maratonom – de már az évből sincs sok hátra.

Majdnem mezítláb

Mivel Radenciben igen bíztató volt az expó, már előre tervezgettem, hogy talán sikerül egy kedvezményes FiveFingerst beszereznem. Nos, kedvezményes FiveFingers volt is, de sajnos messze drágább volt így is, mint amit szántam rá, vagy amit józan ésszel futócipőre szánnék. Viszont a próbánál az egyik modell annyira bejövősnek tűnt, és ugye ott lebegett a szemem előtt, hogy ki tudja, legközelebb talán ennyiért sem lesz... szóval megvettem, de meg sem merem mondani, mennyiért.

Elsején aztán el is vettem a szűzességét egy könnyed 7 kilométeres keretében. Egy szokott útvonalamat futottam, és nagyon jól sikerült, 153-as átlagpulzussal 4:40-es átlagot hoztam (viszonylag kiegyenlített tempóban, 4:27–4:55-ös kilométerekkel), pedig még hidazás is volt benne. (Ráadásul a 153 úgy jön ki, hogy az első kilométeren végig fölémért, nem is akármennyivel: 180-195 közé – szóval valójában inkább 150 körül lehetett az átlagpulzus.) Persze ez elsősorban nem a FiveFingersnek, hanem a hűvös időnek és az alulöltözöttségemnek volt köszönhető. Most viszont egy fél pillanatig sem éreztem, mint annak idején az Adidas Adapt kipróbálásakor.

És akkor egy nyelvészeti kérdés: miért FiveFingers a FiveFingers, ha egyszer angolul a lábujj toe?

Piros váltóban

Két éve, épp e blog indulása előtt teljesítettem a Piros 65-öt (viszont a Tortúráról szóló beszámolóban sűrűn emlegettem). Mivel idén alig futottam terepen, úgy éreztem, ez most irreális lenne. Tavaly Vityával teljesítettük a Piros 30-at (ami idén Piros 35 néven futott), de az nem igazán motivált, hogy ezt megint megcsináljam. Kapóra jött tehát, amikor Ulrik csapatot kezdett szervezni: rögtön be is vállaltam a leghosszabb, 24 kilométeres távot. Később azonban Szőke Dóri, aki még sosem futott hosszabbat terepen, megijedt, hogy nem fogja bírni a részét, és felajánlottam, hogy elkísérem. A biztonság kedvéért Ulrik lecsippentett egy kicsit a szakaszából, így végül egy kb. 35 km-es szakaszt kellett teljesítenem Dömös és Nagykovácsi között.

Nem sokkal dél után vettem át a stafétát, pontosabban a dugókát Auguszt Brigitől, és nekivágtam a Dobogókő felé vezető emelkedőnek. Ez a szakasz volt a tavalyi távunk utolsó szakasza – azok, akik idáig eljutottak, már közel annyit mentek, mint én összesen. Nem csoda, ha könnyedén, de némi lelkiismeret-furdalással előzgettem a sporttársakat, nyugtatgatva őket, hogy nem velük van a baj, azért vagyok ilyen friss, mert nemrég indultam. (Mivel csak két váltó indult, erre nem igazán gondolhattak.) Egyébként vicces volt a dolog, mert ez a szakasz mint nagyon kemény rész élt az emlékeimben, most viszont könnyedén haladtam fölfelé, egy csöppet sem éreztem megterhelőnek. Ebben közrejátszott az is, hogy az Aldiban beszereztem egy pár lóbadzsit túrabotot, tesztelendő, hogy mennyit segít. Hát nagyon sokat. A felfelé haladás sokkal könnyebb vele, lefele és síkon viszont szinte egyáltalán nem zavar.

Dobogókőn nagyon hideg volt és fújt a szél. Dömösön sem volt meleg, de aznapra 21 fokot ígértek, és indulásom környékén kezdett kisütni a nap, így rövidujjúban indultam el. Fent viszont jó, ha nyolc fok lehetett, borult volt, és időnként a szél is durva volt. Éppen ezért a rövidujjú alá vettem egy hosszúujjút, így a kettő már eléggé védett. (Annyira, hogy Dóri később emlegette, hogy a közös szakaszunk egy részén is mennyire fújt a szél – én erre egyáltalán nem emlékszem, szerintem észre sem vettem.

Dobogókőről lefelé elég jól jöttem, Pilisszentkereszten átfutva még öt perc alá is nyomtam egy kilométert (pedig a terepcipő nem épp a legalkalmasabb az aszfaltos futásra). Ezután elég vegyes volt a terep, és közben esett is egy kissé az eső (zavarni egyáltalán nem zavart). Úgy gondoltam, a 24 km-es szakasz minimum három óra lesz, de inkább több. Ehhez képest meglepetésre kb. 3 óra öt perc alatt érkeztem meg a váltóhelyre, azaz olyan 7:40-es átlagkilométerrel haladhattam.

Itt már eléggé kifáradtam, viszonylag hosszasan töltögettem energiatartalékaimat. Frissítés után elindultunk Dórival, de inkább ő kísért engem, mint én őt, remekül nyomta: nélkülem sokkal gyorsabban teljesítette volna a távot. Én ekkor már éreztem az elmúlt hónap három maratonját, és nyilván sokkal lassabban haladtam volna, ha nem igyekeztem volna lépést tartani vele. (Közben irigyeltem a lépéseit: úgy fut, hogy közben a sarka szinte nem is éri a talajt.) Lassan kezdett ránk sötétedni, és az egész út során itt fordult elő először, hogy elvesztettem a jelzést. Szerencsére hamar meglett: egy helyen élesen kanyarodott, és ezt csak két fára festett jelzés jelezte (mely már alig látszott a szürkületben), és közte alig látszott az ösvény, miközben egyenesen széles út vezetett tovább. Mindenesetre itt sem vesztettünk sok időt, és nemsokára felértünk a Nagyszénásra. Talán a botoknak köszönhető, de ezt a kemény emelkedőt sem éreztem olyan súlyosnak, bármilyen fáradt voltam. A hegytetőn levő ellenőrző ponton aztán végképp kénytelen voltam elővenni a fejlámpát. (Két éve is pont itt sötétedett rám – de akkor korábban indultam, mint most a váltó). Itt készítette Szasza ezt a zseniális képet, melyet ezúton is köszönök. Ezután egy nappal is borzalmas köves, vízmosásszerű ösvényen kellett leereszkednünk. Valahogy a nálam levő három fejlámpa közül sikerült kiválasztanom azt, amelyiknek nincs keresztpántja, s mivel sapka sem volt rajtam, össze-vissza csúszkált. Nagy megkönnyebbülés volt, mikor leértünk a faluba, és a sima aszfaltot futhattunk a cél felé. Az utolsó kilométeren már mondtam Dórinak, hogy nyomhatja, most már tudok vele lépést tartani a végéig, de az sem probléma, ha lemaradok. Nos, az utolsó száz méterig nem maradtam le, ekkor viszont a fokozott, ötperces körüli tempótól begörcsölt a leamortizálódott combbelsőm. Így aztán Ulrik indulásáról le is maradtam. A 35 km körüli távot végül kb. 4 óra 45 perc alatt tettem meg.

Mindenesetre okos döntés volt tőlem, hogy nem vágtam neki a Piros 65-nek, mert vagy nem tudtam volna teljesíteni, vagy indokolatlanul súlyos lerobbanással járt volna – esetleg mindkettő. (A combom így is napokig be volt még állva.) A váltózás nagyon szórakoztató volt, remek volt a hangulat, jó volt látni végig a többi futót. Ráadásul meg is nyertük a versenyt, igaz, csak azért, mert a másik váltó valahol eltévedt. De azért együtt örültünk a beérkezésüknek.

Összegzés

Na, ezzel megint nem dicsekedhetem. Három hét alatt megint mindössze 127 km-t futottam (jóindulattal futásnak számolva a Piros minden kilométerét – pedig hát abban volt jócskán gyaloglás is), tehát a heti maratonnyi átlagot tartom, ami azért nagyon kevés... a legutóbbi 1695 km-hez hozzáadva 1822-t kapunk. Azért a kétezer csak meglesz az idén...