Állítólag a darazsak az egész nyári munka után egy bonus tracket kapnak az élettől. Ekkortól semmi dolguk, élvezhetik az életet, rárepülhetnek minden édesre, míg el nem jönnek a fagyok, és el nem búcsúznak az élettől. Valahogy ilyen a szezon vége is, bár a fagyokba is belelóg. Ilyenkor már nincsenek nagy célkitűzések, amikhez igazítani kell az edzéseket, lehet lazulni, egyszerűen élvezni mindazt, ami adódik...
Előző beszámolómat azzal fejeztem be, hogy a Balaton maratonon szerzett IT-sérülésem miatt nem tudtam rendesen futni, és a Naszály Trailről is le kellett mondanom. Két hétig nem is futottam, utána viszont előre beütemezett programom volt.
Advent Adria Marathon, Crikvenica
Két évvel ezelőtt már futottam ezt a versenyt, akkor ezen a nem túl könnyű, ráadásul viharos széllel nehezített pályán 3:43:42 alatt sikerült beérnem, ami így utólag visszanézve nem is olyan rossz eredmény. Most végig lazán akartam menni, mert féltem, hogy az IT-szalag problémám előjön. Az első kilométerek tök laza futással is 5 körüliek lettek. Úgy 8-9 körül kezdtem érezni, hogy ebből baj lesz, jelentkezett az IT, arra gondoltam, hogy félmaratonnál kiszállok. A következő km-eken ez az elhatározásom csak erősödött. Aztán úgy 16-17-nél elkezdett minden rendeződni, és így az első kör végén, a célkapu mellett való elhaladáskor, 21 km-nél is minden okénak tűnt. A pálya amúgy is folyamatosan visszatér a rajt közelébe, nem gond a kiszállás, ezért úgy gondoltam, továbbmegyek. Úgy 27-28-ig kifejezetten jól is ment, de utána elkezdtem lemerevedni – az IT-vel nem volt probléma, de minden izmom kezdett beállni. A folyóvölgybe még gyorsabban mentem fel, mint ahogy lejöttem, de már nem tudtam pörgetni. Az utolsó 10 km már végig 6 felett, néha 6:30 felett volt. Be ugyan nem görcsöltem, de pl. a bal belső combom azért adott jeleket, ami furcsa, mert eddig mindig a jobb görcsölt be. Végül tök normálisan, de épphogy 4 óra alatt értem be.
Kicsit aggódtam, hogy a dolog mégis rosszul végződik, de másnap a vártnál jobb volt, semmi komolyabb fájdalom. Úgy tűnik, a maraton inkább segített, mint ártott: az IT-nél eltűnt a fájdalom. Az elkövetkezendő két hétben azért óvatos voltam, kb. kétnaponta futottam 9 km körüli távokat, igaz, síkon.
Budai Trail
Mivel a tavalyi Budai Trail az időjárási körülmények miatt idén márciusra csúszott, ez idén a második Budai Trailem volt. Az első alkalommal éppen térdproblémákkal küzdöttem, nem voltam formában, épp csak végigmentem. Az IT-m miatt most is óvatos voltam, az átlagpulzusom is alig 148 volt, és 160 fölé nem is ment.
Az viszont egyértelmű volt, hogy most sokkal könnyedebben ment, mint tavasszal, ahol emlékeim szerint akkor szenvedtem, vagy kénytelen voltam belegyalogolni, most sokkal könnyedebben mentem. Ez az időeredményen is meglátszott: 2:55 alatt értem be, közel 20 percet sikerült javítanom. Az átlagsebességem így kerek 6:30 lett. Mindez azzal együtt, hogy időnként fényképezgetni is megálltam, igazi örömfutás volt. A végén azért jelezgetett az IT-szalagom, hogy ő is létezik, de semmi komoly. A következő héten csak egy lazát futottam, mert az igazi kihívás ekkor következett.
Tortúra 65
A Tortúrát Vityával négy évvel ezelőtt már megcsináltuk: akkor traumatikus élmény volt, rendkívül nehéznek éreztem, a cél előtt néhány száz méterrel teljesen kimerültem, utána is nehezten álltunk a lábunkon, utána hőháztartásunk is nehezen állt helyre. Ehhez képest talán merész, hogy a darázsolás keretében csak úgy meg akartuk csinálni, hiszen igazi célverseny lett volna. Valójában a teljesítésen kívül sokkal többet nem is igazán tűztünk ki, és ez, figyelembe véve, hogy négy év alatt azért sokat fejlődtünk, különösen terepezés tekintetében, azért nem tűnt olyan nagy célkitűzésnek.
Előző este elmentem Vityához, és ott aludtam, hogy már négykor nekivághassunk az útnak. A vendégszoba a tetőtérben van, és egy tetőablakon áramlik be a fény. Nagy meglepetésemre az ablakon eső kopogott, holott amikor megérkeztem, még egy csepp sem esett. A szervezők előzőleg feltettek egy időjárás-jelentést, ami szerint csapadék nem várható, éppen ezért nagy alapossággal összeválogatott ruházatom közé sok minden került, de esőkabát nem. Miközben álmatlanul forgolódtam (az eső hangja verte ki az álmot a szememből), el is döntöttem, hogy ha Vitya nem tud esőkabátot kölcsönadni, én bizony sehova nem megyek: semmi értelme órákon át szétázva szenvedni, még jól meg is fázni. Sőt, odáig jutottam, hogy hogy ha van esőkabát, akkor is nekiszegezem Viktornak a kérdést, hogy van-e értelme így elindulni: egyszer már úgyis megcsináltuk, és egy dolog, ha most újra megcsináljuk élvezetből – de megint végigszenvedni az esőben értelmetlenség. Aztán lassan elcsendesedett az eső, én is elaludtam, és akkor sem esett, amikor Vitya ébresztett. Az esőkabátügy felemás megoldással végződött: kaptam ugyan valamit, de rendes esőben nem sokat ért volna. Mindenesetre sikerült megnyugtatnom magam, így el is indultunk.
Rendesen megérkeztünk Miskolctapolcára (ezúttal is hálánkat és köszönetünket fejezzük ki Szeminek, aki a logisztika lebonyolításában segédkezett): ott ugyan megint esett, de nem volt vészes, így bizakodóan vágtunk neki a távnak. Ezúttal Vitya órája nem krepált be, így annak segítségével követük az útvonalat. Erre szükség is volt, mert az itiner gyakorlatilag használhatatlan volt. Egyszerűnek tűnik, hogy „Innen kiérve a Nagy-mezőre az elágazásban jobbra fordulsz, majd a Z+-on az úttól elkanyarodva haladj a Csalánosi parkolóig”, ha az embernek fogalma sincs, hogy a frissítőponttól merre kell indulnia a Nagy-Mezőre, vagy hogy miről ismeri fel a Csalánosi parkolót. Lehet szellemesnek tartani, hogy „Ahol az aszfaltról a Z jobbra lefordul a Vadkert felé, na ott nem fordulsz be, mész tovább az aszfalton”, ha egyszer az ember nem tudja, hol a Vadkert (kiírva nincs), ez sem sokat segít. Szóval aki nem ismeri a Bükköt, annak ez a leírás sokat nem segít. Ráadásul az egyes pontok távolsága tévesen volt feltüntetve, így a túra középső harmadában azt hihettük, hogy 4-5 km-rel közelebb vagyunk a célhoz, mint valójában voltunk – hogy aztán két állomás között 10 helyett 15 km-t kelljen megtenni, hogy helyreálljon a rend.
Az útvonal egyébként kissé különbözött a 2011-estől, különösen a Hevesbe átmenő szakaszon. Egy csomó helyet fel sem ismertünk, először arra tippeltünk, hogy egyszerűen azért nem, mert akkor annyira el voltunk fásulva, hogy csak ott figyeltünk a környezetre, ahol nagyon muszáj volt., Viszont nem találtunk meg minden helyet, melyre határozottan emlékeztünk. Utólag derült ki, hogy ez a minimálisan, de mégis módosított útvonalnak köszönhető.
Azt az elejétől éreztük, hogy sokkal jobban haladunk. Érezhetően könnyebben birkóztunk meg a sárral, és a kemény emelkedők sem tűntek annyira halálosnak, amennyire emlékeinkben értek. Az első ellenőrzőpontot másfél óra alatt elértük: én úgy emlékeztem, négy évvel ezelőtt kereken két óra volt. Beszámolómat végigolvasva viszont kiderül, hogy onnan a rajt után két és fél órával indultunk tovább, tehát most jóval gyorsabbak voltunk. Sok időt nyertünk azáltal is, hogy jóval kevesebb időt töltöttünk a frissítőpontokon: lényegében legurítottunk 1-2 teát, amit néhány kenyérrel kísértünk, ahol mód volt rá, és indultunk is tovább. Időt nyertünk azáltal is, hogy szinte végig futottunk, míg négy éve túrázva indultunk, és csak a nagyon könnyű szakaszokat futottuk meg, és később is csak a hideg elől menekülve kocogtunk bele. Az nem világos, mennyit nyertünk az időjárásnak köszönhetően. Akkor jobban esett, ami nagyon demotiváló volt, de szerintem ennél több sár akkor sem volt, nem is nagyon lehetett. A hegytetőn akkor hó volt, ami Vitya szerint akkor nehézségeket okozott, nekem azonban nincs ilyen emlékem: én csak néhány centis, kellemes hóra emlékszem, mely nehézséget nem okozott. Akkor azt hittük, rosszul jártunk azzal is, hogy a végén a sötétben letértünk az eredeti útvonalról: most ebben nem vagyunk biztosak, mert az Egerbe való leereszkedés igencsak technikás, szűk és köves ösvényen vezet, így ha négy évvel ezelőtt kerültünk is, az aszfalton talán így is gyorsabban haladtunk. Időt nyertünk persze azzal is, hogy nem kellett a sötétben botorkálnunk: most már kettő körül ott jártunk, ahol négy évvel korábban ránk sötétedett, és most csak Egeren belül ereszkedett ránk a homály. Itt még betámogattunk a célba Vitya barátját és Dupla Élmény-társát, Csáky Lacit, és pontosan 9 órás idővel értünk a célba. Vitya úgy emlékezett, hogy legutóbb 13 óra alatt teljesítettük, de maga is azt írja, hogy akkor 7:30-kor indultunk és 21:13-kor értünk célba, ami bizony háromnegyed órával több. Én is 13:4-öt írtam. A fejlődésem mellett a technikai fejlődést mutatja, hogy ezúttal sikerült az órámmal végig rögzítenem az útvonalat.
A legfurcsább az, hogy az emlékeimben rendkívül keményként élő Tortúra megszelídült: most egyáltalán nem látom rendkívüli nehézségűnek, bár kétségtelen, hogy alapos felkészülést igényel. Az külön öröm, hogy az IT-problémám sem jött elő. Sajnos az időjárásnak köszönhetően olyan rendkívül szépnek sem volt mondható az útvonal, eltekintve néhány rövidebb szakasztól, különös tekintettel a Tar-kőre, mely lenyűgöző képet nyújtott.
A hónap maradék részében regy-másfél-két órás edzéseket futottam nagyjából kétnaponta.
Pilis Szent Keresztje
Eredetileg a BUÉK 20-at terveztük elsejére, de aztán az valamiért 2-ára került. Azt viszont egy nappal Gúta előtt értelmetlen lett volna megcsinálni. Aztán Anna jött a javaslattal, hogy Szilveszter éjszakáját töltsük az erdőben. Erre kapóra jött a Pilis Szent Keresztje túra. Végül négyen mentünk: Annán és Irmán kívül jött Viktor is, aki nem azonos az itt publikáló Vityával, hanem egy másik Viktor, de szintén remek futó. Ebben az esetben viszont szigorúan túráztunk.
A táv hivatalosan 21,3 km lett volna, de időközben átkerült a rjat és cél helye, így két km-rel nőtt a táv. (Ezt mi néhány eltévelyedéssel meg is toldottuk.) Bár a rajt hivatalosan 9-kor volt, az számunkra nem volt világos, hogy tömegrajtról van szó, így valamivel éjfél előtt indultunk, hogy aztán kb. 2 km után el is koccintsuk az éjfélt. Ekkor éppen a Budapestre nyíló panorámában gyönyörködhettünk, számtalan helyen tűzijátékok reppentek az égre a lábunk alatt. Tovább indultunk, és hallgattuk a folyamatos durrantgatásokat, melyek csak fél egy körül kezdtek halkulni.
Mivel ötre vissza kellett érnünk, andalgásra nem volt lehetőség, elég jól ki kellett lépnünk. Az út általában széles erdészeti utakon vezetett, így könnyű volt követni, de a jelzések időnként megtréfáltak minket. Egy időre pl. elvesztettük a zöld jelzést, és amikor végre újra megtaláltuk, arra a következtetésre jutottunk, hogy valószínűleg be kellett volna mennünk ott, ahol zöld négyzet jelzést láttunk. Később viszont majdnem elmentem egy zöld négyzetre abban a hiszemben, hogy csak a zöldet festik fel ennyire hülyén. Szerencsére Irma óráján rajta volt az útvonal, így ennek köszönhetően tudtuk, merre kell menni, még olyan helyeken is, ahol hiányoztak a jelzések. Egy helyen viszont az óra alapján kb. 10 méterrel odébb fordultunk be az erdőbe, mint kellett volna, és egy jó darabig úttalan utakon tévelyegtünk, mire végre megtaláltuk a helyes, egyébként széles és jól jelölt utat. Végig fagy volt, és időnként nehéz volt a megfagyott traktornyomokban bukdácsolni – abba azonban belegondolni is rossz, milyen lett volna egy enyhe éjszakán a sarat dagasztani a sötétben.
Végül néhány perccel öt után beestünk a célba, ahol szerencsére a csúszástól függetlenül megkaptuk az emléklapot és a kitűzőt is, pedig az utolsó állomáson még a kódot is elfelejtettük feljegyezni – Újév hajnalán ez már senkit sem érdekelt. Bár az erdőben egyáltalán nem fáztunk, a Volán és a BKV járatain ezt is alkalmunk volt pótolni. A fene sem érti, míg a MÁV őrülten fűt, a buszosok fagyasztószekrénynek használják járművüket.
Összegzés
A legutóbb 2194 km-nél tartottam, ehhez az utóbbi bő hónapban 264 km került, így végül 2458 km-rel zárom az évet. Ez alig 5 km-rel több, mint tavalyelőtt, és éppen 111-gyel kevesebb, mint tavaly. A különbség elsősorban az év eleji sérüléseknek köszönhető. Azt, hogy 2015-ös célkitűzéseim közül mit tudtam teljesíteni, és mit szeretnék 2016-ban, arra egy külön posztban térek ki.
Utolsó kommentek