Jó, jó, magam is tisztában voltam azzal, hogy kissé el vagyok maradva a posztokkal, de azt nem gondoltam volna, hogy augusztus végén írtam utoljára. A szeptember a félmaratonokról szólt, és mivel november közepén is ez lesz a főműsor, ezt az időszakot most nagyvonalúan átugrom, és rögtön áttérek az októberre. A szeptemberi eseményeket majd a novemberiekkel együtt tárgyalom.
Október végén volta Łemkowyna Trail, aminek 70 km-es távját tűztem ki célversenynek. Célidőm nem volt, inkább azt szerettem volna, ha úgy fel tudok készülni, hogy különösebb nehézségek nélkül végigfutom. Ennek érdekében különösen sokat edzettem szintesen (főként a Mechwart-liget és az Apáthy-szikla közötti részeken – tehát nem terepen –, a hosszabbakat megnyújtva a Hármashatár-hegy és a Hárshegy irányába). Az ősz folyamán a pulzustartományt is megemeltük 130–140-ről 140–150-re, ami nagyobb sebességet, erősítést és persze a regeneráció számára nagyobb kihívást is jelent. Ráadásul beiktattunk rövidebb 150–160 közötti, kifejezetten gyorsítónak szánt szakaszokat is. Az októberi végi fő megmérettetés előtt azonban volt még két terepverseny.
Szimpla élmény
Tavaly Moós DK Gergővel végigcsináltuk a Dupla Élményt, terveztük is, hogy idén javítunk, de előbb az én tavaszi sérülésem tette bizonytalanná a felkészülést, később neki is voltak problémái, így ezt elengedtük. Irma Annával szeretett volna Szimplát futni, de Anna végül másképp gondolta, így aztán kézenfekvő volt, hogy együtt csináljuk végig. Korábban volt olyan terv is, hogy előre végigfutjuk, igaz, az eredeti irányban, de legalább Irma is lássa, mire számíthat – ez végül elmaradt.
Irma szokott meglepetéseket okozni, így volt ez most is. Abban maradtunk, hogy ő megy elöl, így könnyebben igazítom hozzá a tempómat, és nem érzi úgy végig, hogy lassú. Ehhez képest az első öt kilométeren olyan tempót diktált, hogy alig bírtam vele lépést tartani. Szerencsémre később kicsit belefáradt, így aztán előre kerültem. Ezt a felállást meg is tartottuk, mert úgy érezte, jobb, ha húzom egy kicsit. Ennyit az előzetes taktikai felkészülés fontosságáról.
A pálya idén a tavalyi fordítottja volt (meg a szeptember közepi időpont is október 11-re csúszott), ennek köszönhetően időnként nekem is olyan volt, mintha teljesen új helyen járnék. Tévelygés szerencsére nem volt benne. Az külön érdekes kérdés, hogy van-e nehézségi különbség a két irány között, benne azóta is bizonytalan vagyok. Az érdekesség az, hogy nagyon hamar el lehet érni Parádsasvárra, ami kb. féltáv – időben viszont közel sem az! Ez eléggé megtévesztő.
Végül 5:21:24 alatt értünk be, ami picit gyorsabb annál, mint ahogy tavaly Gergővel felkészülésnek futottuk, de picit lassabb, mint ahogy a Dupla első körét tettük meg. Persze ez többet mond Irma teljesítményéről, mint az enyémről. Ami engem illet, igaz, a maximális pulzusom itt magasabb, 160 is volt az akkori 153-mal szemben, ez azonban egy cipőkötés utáni utolérési hajszának köszönhető – az átlagpulzusom így is 132 lett az akkori 134-gyel szemben.
A 26. helyen értünk be a 40 szintidőn belül beérkező páros közül (4 csapat ért be szintidőn túl). Ez nem hangzik annyira rosszul, az már viszont kevésbé hangzik jól, hogy nyertes páros másfél órát vert ránk (azaz közel 3 percet vertek ránk kilométerenként).
Bükk Trail L
Még a S!6-on nyertem nevezést a Bükk Trailre, így beteges potyalesőként fel sem tettem magamnak a kérdést, hogy okos dolog-e hat nappal a célversenyem előtt 32 km-t futni. Gézának köszönhetően remek utunk volt Bükkszentkeresztig, ahol nekivágtunk a körnek, melynek egyik érdekessége az volt, hogy az elején egy kisebb emelkedő után lefelé indult, hogy Kisgyőrnél a 9. kilométeren elérje a pálya legalacsonyabb pontját – innen pedig két hosszabb, enyhébb emelkedőben (egy rövidebb lejtős szakasszal megszakítva) visszamásszunk a kiindulópontra. A pálya azért jelentett érdekes kihívást, mert az emelkedő szinte végig olyan volt, mely erőfeszítést igényelt, de annyira nem volt meredek, hogy az ember nyugodt lelkiismerettel belesétálhasson.
Végül egy rövidebb eltévelyedés után 3:37:49 alatt értem be, ami 6:43-as átlagkilométert jelent. Mindez a 18. helyre volt elég a 43 befutó közül, viszont csak kb. háromnegyed órával maradtam le az első helyezettől, sőt női versenyzőként az ezüstérmet is megcsíphettem volna.
Irma viszont ezúttal végre végigpletykálhatta Annával az utat, így kárpótolták magukat az előző heti elszalasztott lehetőségért.
Łemkowyna Ultratrail 70
A Łemkowynát szinte végig utáltam. Csodálatosan megszervezett verseny, gyönyörűséges táj, az időjárás is kedvezőbb volt, és a fő kihívást jelentő sár sem okozott a kelleténél nagyobb nehézségeket. Csak végig fáradt voltam, a legelejétől kezdve, és éppen ezért végig kétségeim is voltak abban a tekintetben, hogy hogyan fogom végig bírni.Lehet, hogy Bükk Trailt mégis okosabb lett volna kihagyni, lehet, hogy a hét közbeni edzéseket kellett volna lazábbra venni, mindenesetre érezhetően nem voltam jó formában.
Irma rövidebb távon, 48 km-esen indult, így kb. a 22. kilométernél értem oda. Elvben erre három óra lett volna, de valamiért biztos voltam benne, hogy kb. kettő is fél is elég lesz. Ehhez képest aztán azon izgultam, hogy egyáltalán odaérek-e a rajtjáig, illetve biztos voltam benne, hogy ha nem, akkor utol sem fogom már érni. (Utólag azért kiderült, hogy ez nem így lett volna, de akkor is ennyire lassúnak éreztem magam.) Végül aztán kb. tíz perccel a rajtjuk előtt értem oda, üdvözöltük egymást, aztán indultam tovább.
A negyvenedik kilométert szinte pontosan az ötödik óra végén értem el. Itt egy nagyobb frissítőpont volt, és kissé meg is nyugodtam: gondoltam, ha a maradék harminc kilométert is sikerül ugyanennyi idő alatt megtenni, akkor is bent vagyok tíz órán belül, ami a tizenkét órás szintidő mellett nem is annyira rossz.
A legnagyobb holtpont az 53. kilométeren jött el. Addig azért minden bajom ellenére ment annyira jól a dolog, hogy az enyhébb emelkedőket is megfutottam. Ekkor azonban , éppen az utolsó igazán hosszú emelkedő tetején utolért a szokásos végzetem: begörcsölt a jobb belső combom. Gyorsan felhajtottam a magnéziumomat (ezt kb. két kilométerrel későbbre terveztem amúgy is), és elhatároztam, hogy innentől kezdve az enyhe emelkedőket sem futom. A belső combom időnként még jelzett, de komoly probléma szerencsére már nem jelentkezett. Viszont meglepődve konstatáltam, hogy a lefelék és a síkok továbbra is könnyedén mennek – sőt, egy idő után az igen enyhe emelkedőket is meg mertem futni.
Az utolsó kilométereket aszfalton, síkon már kifejezetten meg is nyomtam – igaz, ez akkor már csak hat perc körüli kilométereket jelentett, de itt és a megelőző szakaszokon már én előztem meg másokat (rövidebb távon indulókat is), a fordítottjára viszont nem emlékszem. Mindenesetre attól függetlenül, hogy már az elején fáradtnak éreztem magam, végig jól bírtam. Mivel az elsődleges célkitűzésem az volt, hogy jó állapotban csináljam végig, ez meglehetősen felemás eredmény: állapotom már a kezdeten sem volt jó, viszont végig nem romlott.
A 9:07:04-es eredményemmel viszont kifejezetten elégedett vagyok (igaz, ez nem 70, csupán 68 és fél km-t jelent, szinte másodpercre pontosan nyolc perces átlagkilométerekkel). Ez a 81. (férfiak közt 76.) helyezésre volt elég a 302 (256) szintidőn belüli célbaérkező között, igaz, az elsőtől közel három órával maradtam le. Mindenesetre azt elmondhatom már, hogy ha messze nem is vagyok az élmezőnyben, messze vagyok attól is, hogy kételkednem kelljen abban, hogy ide való vagyok-e egyáltalán. Az külön öröm, hogy Irma is kb. a középmezőnyben végzett a maga távján a nők között, annak ellenére, hogy különösebben sokat nem edzett, és hogy térdproblémái miatt lefelé csak lassan tudott jönni – holott általában a lefele az erőssége.
A Łemkowynát mindenkinek ajánlom, de meg kell jegyeznem, hogy aki a gyökeresen más táj miatt jönne, az csalódhat. Az erdők és hegyek itt összességükben kb. olyanok, mint amilyenekkel a Pilisben, a Börzsönyben vagy a Bükkben találkozhatunk – tehát nem a Tátra bérceit kell elképzelni. A legjelentősebb különbség talán az, hogy nem a tölgy, hanem a hárs az uralkodó fa, és hogy a talaj agyagosabb, a sár is inkább csúszik, mint ragad.
Piros 4x
Úgy terveztük, hogy a Łemkowyna után pihenünk, így egy szerdai laza 13 km-es edzésen túl a következő héten nem is futottam. Ellenben a hétvégén nekivágtunk a Piros 85-nek, szigorúan túrázva.
Sajnos a combjaim igencsak érzik a Łemkowynát, illetve nyilván az egész őszt, így már az elején is kicsit kellemetlen volt. A kellemes idő és a legjobb formáját hozó erdő azonban mindenért kárpótolt.A dömösi frissítőpontot jól belakmároztunk, de Dobogókőn ismét lenyomtunk egy almás sütit kávéval. A dolog szépséghibája volt, hogy a báró Eötvös Loránd Turistaház éttermében nem volt kávé, így ezt a süti után, egy büfében, természetesen újabb sor kivárása után tudtuk elfogyasztani.
Innen leereszkedtünk a következő ellenőrzőpontig, aztán a Pilisszántó feletti lejtőnél Irma térde már igen határozottan jelzett, és mivel vannak még terveink az őszre, úgy döntöttük, nem erőltetjük. Egyébként a legjobbkor szálltunk ki, mert már éppen kezdett sötétedni. A maradék 40 km kihívásnak biztosan szép lett volna, látványnak azonban aligha, így végül a javát lefölöztük a dolognak. Én egyébként kb. akkor kezdtem hozzászokni a dologhoz, és Irma is teljesen rendben volt a durva lefeléken kívül.
A magam részéről nem izgatom magam annyira azon, hogy ez félbemaradt, különösen, hogy így este „rendes időben” ágyba térve is végigaludtam a másnap délelőttöt, tehát rám fért már a pihenés.
Összegzés
Legutóbb arról számoltam be, hogy augusztus 23-ig 1505 km-t tettem meg. Azóta október végéig az itt tárgyalt és nem tárgyalt futásokon összesen 601 km-t tettem meg, ami azt jelenti, hogy 2106 km-nél tartok. Ahhoz képest, hogy július közepén még azt írtam, hogy „nem tűnik reménytelennek, hogy idén is meglesz a 2015”, nem is rossz, hogy két hónappal az év vége előtt már túl is vagyok rajta...
Utolsó kommentek