Legutóbb azzal fejeztem be, hogy az augusztus végi intenzív versenyzés és edzés elég sokat kivett belőlem, és meglehetősen fáradtan zártam a nyarat. Márpedig szeptember 20-án várt a Dupla Élmény. Vigyáznom kellett, hogy elég pihenőt tartsak, s így visszanyerjem a frissességemet – másfelől be voltam már nevezve néhány versenyre, melyet semmiképpen nem szerettem volna kihagyni. Végül aztán a versenyek maradtak, a hét közbeni edzéseket pedig elhagytam.

Atomfutás

Még a Suhanj!6 idején alakult úgy, hogy néhány embert kivittem, köztük Irmát és Annát, akik éppen első maratonjukra készültek. Talán már ekkor említettem nekik az Atomfutás 30+ km-es távját (mérésem szerint közel 31 és fél) ami ideális felkészülés a maratonra: valójában keményebb is, hiszen az első fele meglehetősen szintes, így 35-36 km-nek is lehet számolni. Sajnos aztán úgy alakult, hogy Irmának vacakolt a bokája, így Annával ketten mentünk – illetve viszonozhattam Simonyi Balázsnak a Korinthosz.hu-ra való lejutáshoz nyújtott segítségét, és személyi operatőrével együtt őt is lefuvarozhattam Paksra.

A terv az volt, hogy a pálya első felét nyugodtan, kényelmesen teljesítjük, majd a sík részen egyenletes hat perces tempóban próbálunk menni. Ezt nagyjából abszolváltuk is, bár voltak meglepetések. A pálya ugyanis változott tavalyhoz képest, és egy löszfalba vájt lépcsőn is fel kellett mászni – miután az ember kivárta a közel tíz perces sort. Persze ment az anyázás (poénnak belefért volna, ha a szervezők nem a táv elejére teszik, ahol még sűrű a mezőny), és bizonyára mi is bosszankodtunk volna, ha számított volna az idő, de hát mi az edzés kedvéért jöttünk. A felmászás során is ügyesen osztottuk be az erőnket: ezt az mutatta, hogy bár óvatosan kezdtünk kocogni, szépen lassan elkezdtük bedarálni az előttünk járókat. A hullámzó részeken óvatosak voltunk, de a sorbanállós-löszfalas, közel negyed órás kilométeren kívül csak egyszer léptük túl a hét percet, akkor is csak egy hangyányival.  Viszont egy lejtőn kellemesen elengedve magunkat még egy 5:22-es kilométert is összehoztunk – ez lett végül a leggyorsabb kilométerünk (bár egyszer még megismételtük). A második felét nagyjából a terv szerint hoztuk, általában valamivel hat perc alatt, időnként (frissítőpontoknál) kissé túllépve azt. A cél előtti domb megmászása aztán kissé lassabb lett, de végül vidáman értünk a célba, valamivel 3:20-on belül.

Anna később utánanézett, és kiderült, hogy sok-sok hellyel felküzdöttük magunkat. Ezt út közben is éreztük, hiszen rengeteg embert daráltunk be. Láthatóan sokan nem mérték fel a pálya nehézségét, és szétütötték magukat az elején. Az óvatlanság többszörösen megbosszulhatta magát, mert bár nem volt meleg, meglehetősen párás volt a levegő, és ez azért érezhetően megterhelő volt. Ez az eset is jól mutatta, hogy a visszafogott indítás, jó erőbeosztás mindenképpen meghozza a gyümölcsét. Anna így a közel száz női indulóból 23. lett, úgy, hogy ilyen hosszú távon még soha nem indult...

Baradla Trail

A Baradla Trailt már régen kinéztem magamnak, nem tagadom, elsősorban a barlangso szakasz miatt. Idén örömmel állapítottam meg, hogy nem ütközik a Nike-val WizzAirrel, így sietve mindkettőre neveztem – nem gondolva arra, hogy egy héttel a Dupla Élmény előtt vannak. Ha viszont már így alakult, be kellett vállalnom.

Az időjárás elég lehangoló volt, így kicsit bántam is, hogy a 34 km-re, és nem a rövidebb távra neveztem, elvégre a barlangban ugyanazt a szakaszt kell futni. Így aztán a barlang elhagyása után hátra volt még több mint 25 km... A terep egyébként egész kellemes, nagyrészt jól futható, bár nincs híján kemény kaptatóknak sem. A legnagyobb nehézséget a folyamatos eső és a vele járó sár jelentette, de mivel visszafogottan, kényelmesen futottam, nem szenvedtem meg különösebben – bár könnyűnek sem mondanám. Végül valamivel 4:10-en belül értem be. Mint a kép tanúsítja, közben arra is volt energiám, hogy egereket parodizáljak.

A vicc az, hogy ezt a 34 km-t a lucskos, csúszós utakon egyetlen esés nélkül tettem meg. Viszont amikor indultunk volna haza, a kocsi mögött a nedves füvön megcsúsztam, és úgy estem hanyatt, mint egy szalmabáb... Kénytelen voltam kérni egyet Géza ócska lepedői közül, hogy azt terítsem az ülésre és mocskoljam be, ne a kárpitot.

 Nike WizzAir Félmaraton

Sajnos Irma még ekkorra sem jött rendbe, így Annával ismét kettesben vágtunk neki a távnak.valahol asszem már korábban írtam, hogy azt vettem észre, hogy ha szerencsés rajtszámot kapok, akkor jól szokott sikerülni a verseny. Egy idő után már zavart is, ha jó rajtszámot kaptam, mert úgy éreztem, ez arra kötelez, hogy megint jól teljesítsek. A Korinthosz.hu-n például sikerült az 1-es rajtszámot kapnom. Itt a 3123-at kaptam, ami nem rossz, de nem is valami különös. Azt csak utólag, a fényképekről vettem észre, hogy Annáé a 6223-as volt, azaz az első két számjegy éppen az enyémé duplája, a második kettő pedig azonos vele. Ennek megfelelően is teljesítettünk.

A kitűzött cél a két órán belüli célba érés volt, ennek megfelelően a 5:30–5:40 közötti kilométereket tűztük ki célnak. Bár volt néhány kilométer (az egész út során négy), amikor ebből felülre csúsztunk ki, általában vagy benne voltunk, vagy kicsit alatta. Az utóbbi persze nem igazán jó, de Isten látja lelkem, én azért igyekeztem Annát visszafogni, magyaráztam neki, hogy inkább a végére tartogassa az erejét, ha olyan sok van neki, de hát nekem is van szívem (még ha a kommentjeimre hivatkozva ezt sokan igyekeznek is cáfolni), és nem volt lelkem mindig rendesen visszafogni.

Amikor a sokak által rettegett Nyugati felüljáróhoz értünk, akkor már csak azt mondtam neki, hogy amilyen lazán tud, úgy fusson fel, ne erőltesse, lefelé viszont nyugodtan engedje el magát, hagyja, hogy vigye a lendület, de itt se erőltesse, csak használja ki a gravitáció segítségét. Utána pedig már csak azt mondtam, hogy tolja olyan sebességgel, amilyenről úgy érzi, hogy tudja végig tartani. A felüljárós kilométer, illetve az azt követő (melyben elég sok kacskaringó és frissítőpont is volt) így 5:12, ill. 4:50 lettek – a gps alapján azonban úgy tűnik, itt az óra félremért, a valóságban azért ennél lassabb tempóval kell számolni. Az utolsó két kilométeren azonban, úgy tűnik,m már nem volt jelentős félremérés, ezek 5:09, illetve 5:06 lettek. Az utolsó töredék-kilométeren (mely az én órámon közel 400 méter volt) viszont Anna olyan sprintet levágott, hogy közben arra gondoltam, hogy a befutóképen az fog majd látszani, hogy ő beszáguld, én meg öt méterre lemaradva kétségbeesetten próbálom majd utolérni. Végül azonban ez nem következett be, főként azért, mert a BSI fotósai, akik nyilván először voltak hasonló rendezvényen, jóval a célvonal mögött foglalták el helyüket, aminek köszönhetően senkin él nem a befutó pillanatát kapták el, hanem az az után kóválygós másodperceket. És mivel előttünk kóvályogtak egy páran, nekünk meg hol a cipőnk, hol a sapkánk széle lóg ki mögülük. (Ez az azonosítás is Anna dicsősége, én bizony meg nem találtam volna magunkat, ha nem tudom, melyik képet kell nagyon erősen nézni. Itt oldalt a könnyebbség kedvéért kiemeltem azt a részletet, melyen „láthatóak” vagyunk.)

Dupla Élmény

„Sosem indulnék olyan versenyen, melyet szintidőn belül tudok teljesíteni.” (Woody Allen)

Nagyon szép sorokat ír rólam Moós Gergő a Dupla Élményről beszámoló posztjában (itt lehet olvasni pl. a frissítési stratégiánkról is), többek között ezt:

Azt gondolom, hogy Laci egy erősebb párral 11 óra alatt tudná hozni ezt a versenyt és  köszönöm, hogy erről a dicsőségről most lemondott, hogy együtt futhassunk.

Ez nagyon szépen hangzik, és igazán áldozatkész személyiségként mutat be. Kár, hogy nincs sok köze a valósághoz. Kezdődik azzal, hogy Gergő tavasszal jobb maratont futott, mint én valaha, és félmaratoni eredményei sem sokkal maradnak el az én PB-mtől, a Terep 50-en pedig az utolsó kilométereken egyszerűen elhúzott mellettem. Éppen ezért, amikor felhívott azzal az ötlettel, hogy induljunk a Dupla Élményen, arra figyelmeztettem, hogy rendben, de csak akkor, ha nem bánja, ha én dőlök ki mellőle. (Nevezés után Csanya felhívta Gergőt, hogy komolyan gondolja-e – szerintem a kérdés arra vonatkozott, hogy komolyan gondolja-e, hogy velem, csak ezt Gergő vagy nem fogta fel, vagy tapintatból már nem adta tovább.)

Két éve ott voltam az első Dupla Élményen, természetesen csak mint kisegítő az egyik frissítőponton. Akkor azt gondoltam, hogy majd egyszer nevezek, de csak azért, hogy láthassam a pálya szépségeit – természetesen úgy, hogy az első kör után kiszállok. Örülök, ha azt teljesítem. de ha nem akarnék kiszállni, hát szintidőn túl úgysem engednek tovább. Úgy gondoltam, egyáltalán nem biztos, hogy készen állok erre, ezt jelzendő választottam az Ein Fail für Zwei csapatnevet is (melyet a szigorú szabályok miatt kényszerültünk 1 Fail für 2-ra rövidíteni). Annyira azért nem izgatott a dolog, úgy gondoltam, ha a második körben kiszállunk Parádsasvárnál, az is szép. Amikor ezt másoknak mondtam, az volt a reakció, hogy nem szabad így hozzáállni, de nekem bejött – legalábbis nem hiszem, hogy jobbat tett volna, ha rágörcsölök arra, hogy végig kell menni. Azért miután egy hónappal a verseny előtt lefutottuk a próbakört, kicsit bizakodóbb voltam.

Indulás előtt a következő üzenetet kaptam Szilágyi Petitől:

Felfele seta akar a legelejetol, de lefele legyetek igazan ovatosak, mert ha szetveritek a labatok az elso korbe, akkor baj lesz!! A lefele a kulcs, ovatosan! Gergo hajlamos csapatni, fogd vissza valahogy! Hajra!

A tanács részben jó volt, mondjuk azt nehezen tudom volna elképzelni, hogy szintidőn belül beértünk volna, ha már az elején megsétáljuk az enyhébb emelkedőket is. Mindenesetre igyekeztünk jól beosztani az erőnket. ez elég jól sikerült is, még így is pár perccel hamarabb értünk be, mint előző alkalommal. Ráadásul a második körre viszonylag jó erőben mentünk ki – amiben nálam bizonyára elég nagy szerepet játszott az is, hogy nem három nappal voltam egy 81 km-es futás után, hanem jó pár napot teljes pihenéssel töltöttem, és még azelőtt egy alapos masszázson estem át.

A második körben azonban már jóval lassabban mentünk. Közben pl. egyszer begörcsölt a belső combom, amikor meg akartam kötni a cipőmet, és ezzel annyira nem tudtam mit kezdeni, hogy végül Gergő kötötte be. Szerencsére haladni azért tudtam, de egy idő után nem voltam biztos abban, hogy szintidőn belül beérhetünk, még ha a távot teljesítjük is. Amikor negyedszerre is felértünk a Kékesre, másfél óránk volt a célba érkezésre, és ez már nem volt nyolc kilométer sem, de én még ekkor sem voltam biztos benne, hiszen hátra volt a leereszkedés a köves, meredek ösvényeken, ahol akár egy eséssel is elszállhat minden remény. Végül a második kör másfél órával lett hosszabb, mint az első, és 11 óra 41 perc alatt értünk be. Jelezném, hogy a teljesítésben nagy segítségünkre volt az időjárás: ha hőség lett volna, vagy szakadt volna az eső, aligha sikerül szintidőn belül behozni. Ezzel mindenképp tisztában kell lenni a teljesítmény értékeléséhez.

A próbakörön tapasztaltakhoz hasonlóan felfelé és síkon valamivel gyorsabb voltam, mint Gergő, de lefelé rendszeresen otthagyott, különösen leereszkedésen a Kékesről (addig óvatosabb volt). Annyiban talán igaza van, hogy ezúttal mindent összevetve talán tényleg én lettem volna a gyorsabb, ha egymással versenyzünk, de szerintem a negyven perces különbség részéről elég erős túlzás.

Mindenesetre tény, hogy Csanyát sokkolta, hogy szintidőn belül megcsináltuk, és ezért a szintidő csökkentésén gondolkodik. (Szerintem eleve a Szimpla Élményt is miattunk találta ki, hátha ez józanságra int bennünket, és átnevezünk. Mindenesetre jó érzés, hogy ha az ember nem is maga írja a sporttörténelmet, a tollat tartó kezet mégis vezetheti.) 11 óráról keringenek a hírek. Sajnos minket mindez kényszerpályára sodor, hiszen ezentúl hiába mondjuk, hogy megcsináltuk a Dupla Élményt, akkor csak hümmögés lesz a válasz, hogy ja, igen, amikor még olyan laza volt a szintidő... Így aztán nincs más választásunk, mint hogy jövőre újból nekifussunk.

Fáradtan is pörög a láb

Azt hiszem, a Böszmén, az UB-n, a S!6-on és a Korinthos.hu-n és a Dupla Élményen nyújtott teljesítményem alapján most már ultrafutónak tarthatom magam. Meglehetősen alsó kategóriás ultrafutónak, de mégis ultrafutónak.

Blogon kívül már többször említettem, hogy úgy gondolom, sikereimet nagyrészt Szilágyi Péternek köszönhetem. Amikor megkértem, hogy írjon nekem edzéstervet (na jó, nem vagyok könnyen kezelhető alak, szóval inkább olyasmiről van szó, hogy próbáljon beleszólni az edzéstervembe), akkor a fő problémám az volt, hogy a maratont még amatőr szinten elég jól képes voltam teljesíteni, de maraton után elfogytam. Erre mondta Szilágyi Peti, amikor vele kezdtem azt kell megtanuljam, hogy fáradtan is pörögjön a láb. (Sajnos nem találom, pontosan hogy fogalmazott, de a lényege ez volt.) Akkor ez nekem feloldhatatlan ellentmondásnak tűnt. November elején kezdtünk együtt dolgozni. December 22-én már ezt írtam neki (ezt megtaláltam):

Korábban írtál valami olyasmit, hogy meg kell tanulni, hogy akkor is pörögjön a láb, ha fáradt vagyok. Na, most kb. ezt érzem.

Aki követi e blogon a bejegyzéseimet, az talán emlékszik, hogy januárban és februárban a folyamatos megbetegedések miatt nem tudtam futni, márciusban éppen összeszedtem magam a Böszmére, amit ugyan egy idióta apró sérülés miatt nem teljesítettem, de majdnem, és a harmadik nap végén is jó erőben voltam. Az ezutáni kiesés viszont annyira visszavetett, hogy az április 20-i Maratonfüreden meg sem próbáltam rendes versenyt futni. Az UB-re megint elég jól összeszedtem magam, de utána előbb egy vádlifájdalom, majd a sarkam feltörése akadályozott a futásban. Ennek ellenére a július során sikerült úgy visszaépítenem magam, hogy augusztusban egy hét különbséggel hoztam a S!6-ot és a Korinthosz.hu-t, most pedig a Dupla Élményt.Ráadásul nem csak arról van szó, hogy a Korinthos.hu-n a 70. km után is képes voltam hatperceseket futni (még ha közben bele is kellett gyalogolni), vagy hogy a Dupla Élményen is úgy jöttem le a végé a Kékesről, hogy nem rettegtem minden lépésnél attól, hogy egy rossz mozdulattól elvágódok. De amikor a Dupla Élmény után néhány nappal holt fáradtan elmentem futni, hátha az segít lelazítani, akkor a fáradságtól függetlenül is hat percen belülieket futottam, sőt a 12. km-en 5:09-et úgy, hogy közben azt hittem, hat perc körüliekkel vánszorgok. Igaz, utána lázas betegnek éreztem magam, de közben fel sem fogtam, hogy a lábam így pörög.

A mai napig lényegében abból a fejlődésből élek, amit novemberben és decemberben értem el – ezen kívül mondjuk az UB előtti időszakot tekinthetem komoly felkészülésnek, máskor ilyesmire egyszerűen nem volt mód. De amit elértem, azt ennyiből is elértem. Korábban egyedül nem tudtam ennyit fejlődni. Ezért gondolom, hogy mindez nagyrészt Szilágyi Péternek tartozom hálával.

Összefoglalás

A szeptembert éppen 2014 km-rel kezdtem, ehhez jött a Dupla Élménnyel bezárólag 159 km, azaz 2173 km-nél tartok. Tavaly december elején tartottam itt.