A minap azon gondolkodtam, hogy idén futok legtöbbet terepen és hogy ez milyen jó nekem. Természetesen, mint sok minden másról, erről is Mesterem tehet, aki - nem túlzok - az egyik legjobb ultraterepfutó széles e hazában. Ő az oka annak, hogy egyre többször választom a hegyek-völgyek világát. Ennek a folyamatnak eddigi beteljesedése a Piros85 teljesítése volt.
Idén a Téli Mátra, Téli Margita, Vértes Terepmaraton, majd a Mátrabérc sorában a célversenyként is megjelölt Terep50 teljesítése tett boldoggá tavasszal, majd jutalomfalatként belekóstoltunk az alpesi miliőbe is a Zugspitz Supertrail megfutásával. Ősszel is gyönyörű a hegyvidék és a Dupla Élmény okozta sokkhatást sem feledjük soha, de lényem, miután kipihente a szeptemberi fáradalmakat, új élményekért kiáltott. Így történhetett, hogy Ulmot követően nem sokkal, azon vettem észre magam, hogy egy kedd estén fejlámpával a fejemen a Naszályban bolyongok, próbálva követni a gyors lábú Jedik baljós árnyékát. A napvégi fáradtságnak köszönhetően a csúcsról lefele jövet, kimerülten csetlettem-botlottam, nem is csoda, hogy kissé eltévedtem, majd szombaton a Nagymarosról induló NAHÁT 35-ön is hasonló élménnyel gazdagodtunk.
Törökmezőig minden klappolt, majd miután Oláh Andris levált rólunk a 20 km-es túrát teljesítvén, Kóspallag felé többször elvesztettük a helyes irányt mutató jelet. Ez csak részben tekinthető a mi hibánknak, sok esetben az új turistautak hiányos jelölése okozott kalamajkát. Így kerültünk Kingával és Csabival egy magánterületre, amit moszkvai őrkutyák vigyáztak. Szerencsénkre az ebek nappal zárt osztályon pihentek, így bántódás nélkül haladtunk a helyesnek vélt irány felé. Az off-road üzemmódot próbára tettük, mikor végre ismét a civil élet nyomaira bukkantunk egy ellenőrzőpont képében. Egy-két percet követően esett le, hogy ismét Törökmezőn vagyunk. Ekkor "ért utol" minket Sram Gabi is, aki ezt megelőzően végig előttünk haladt. Gyors számvetést követően megállapítottuk, hogy Gabi +5 kilit tett a zsákba bolygó hollandiként. Innen egyenes út vezetett Zebegény felé elvileg, de mivel Csabi vezette csapatunkat - akitől megtudtuk, hogy tájékozódási képzést is kapott a cégnél - mi inkább egy szántóföld mentén haladtunk tovább. Sokunkban kételyek gyülekeztek, de Csabi rendíthetetlen maradt, csupán Márianosztra híres intézményének távoli látképe győzte meg arról, hogy nem oda Zebegény. Újratervezés, majd cca. 2-3 kili plusszal kanyarogtunk tovább a helyes úton a Kis-Hanta patak mentén. Zebegénybe érve ismét, immár harmadszor értük be Hisziapiszi barátunkat, aki nem győzte újfent hangsúlyozni, hogy miután látta, hogy a jelzett útról letértünk, utánunk kiabált, de már túl messze lehettünk. Kálváriát megjárva, Hegyes-tetőn éreztem hogy fogytán a szufla. Szerencsénkre Szent Mihály-hegy nyergében jól esett a lefele. Gyönyörű időnk volt, a napsütötte őszi Börzsöny a kedvünkben járt. Az idillt egy reccsenés törte meg, Csabi bokája jelezte, hogy a szalagoknak elég volt az aznapi terhelés. Mivel már láttuk Nagymaros tornyait, nem kellett tűzoltófogást alkalmaznunk. 5 és fél óra alatt értünk célba, ahol szörpi és zsírós deszka fogadott. Ezt a sok jót Csabi fejelte meg a hajnali vásárban beszerzett kiváló töpörtyűjével.
Az októberről nagyjából elmondható, hogy ha kedd akkor ismét sötét-futás a Naszályban, szerencsémre már készültek belőlem a futótársak és én is iparkodtam nem eltévedni. Hétvégeken a NAHÁT-ról lemaradó Bálint vezette túrákon indultunk Királyrétről a Nagy-hideg hegy felé, majd a hirtelenjében az önkormányzati választások előtt felújított Csóványos kilátója felé haladtunk tova, felfedezve a a Börzsöny lélegzetelállító szépségeit is.
Sajnos már évek óta október 23.-án nem csak '56 hőseiről, hanem Kolóról is meg kell emlékeznünk. A Bécs-Budapest félmaratoni távot kitevő befutószakaszát Budakesziről indulva Koló is rendszeresen teljesítette,ezért ezen a versenyen indulva Koló emlékének is tisztelgünk. Tavaly már beszámoltam a pálya rejtelmeiről, így idén erre nem térnék ki. Ismét sok sporttárssal üdvözölhettük egymást, sőt a Györgyinek és Simon Zolinak is köszönhetően idén a Gödi Futókört is többen képviseltük. Idén először tranzitbuszok várták az indulókat a BAH csomópontnál, így nem okozott fejtörést, hogy hogyan jutunk el Budakeszi rajthoz. A buszhoz érve Iramszarvassal (avagy most már Irmaszarvassal?) köszöntöttük egymást, akinek most volt alkalmam személyesen gratulálni a csodás maratoni PB-jéhez. Ekkor lettem figyelmes arra, hogy másik keze sem volt üres...
Óvatosan kezdve Pafét követve lódultam neki a pályának. A terepfutásoknak köszönhetően sikerült jó tempót választanom, még a Budakeszi úti kaptatón is viszonylag könnyedén haladtam. Átvágva a János-hegyen a libegő alatt 3-4 kili lejtmenet várt ránk, majd az Alkotás úton a sunyi emelkedőt is leküzdve teljesen kifacsarva csaptam célba:1:41:44.
Idén mindenszentek szombatra esett, ezen a napon a lakosság normálisabb része a temetőket keresi fel nem törődve azzal a káosszal, amit a megnövekedett forgalom okozhat. Abnormálisként én már hajnali 6-kor útra keltem, hogy elkerüljem a tumultust, igaz ezúttal nem a temetők, hanem Csillaghegy felé indultam. Nagyon jól haladtam, már fél hét előtt megérkeztem, Mesteremmel ugyanis abban maradtunk, hogy a lehető legkorábbi időpontban induljak el, mert a sötétfutások alkalmával bebizonyosodott, hogy napnyugta után futni ismeretlen terepen nem az én világom, így pontban 6:30-kor neki lódultam. A rajtban Borbély Janival futottam össze, nagyon jól esett, hogy megdicsérte a Kassai Békemaratonon kapott trikómat. Úgy emlékszem, mintha neki is lenne hasonló darab a gyűjteményében. Annak ellenére, hogy október utolsó hetén nem igazán éreztem a futást, mondhatni kimerültem, egész jól éreztem magam a bőrömben. Igyekeztem lazán és könnyedén haladni. Köszönhetően annak, hogy két éve Iramszarvassal a 35-ös, míg tavaly a 65-ös távot már teljesítettem, jól ismertem ezt a részt. A Kevélyre érve sok túrázót értem be, a kölcsönös tisztelet jegyében jó utat kívántunk egymásnak. Egy szintén zenész futó előzött meg csupán, aki rövid gatyába nyomta. Én azért ennél óvatosabb duhaj vagyok.
Csobánkát elérve még mindig nagyon jól éreztem magam a bőrömben, igyekeztem folyamatosan frissíteni. A Csikóváraljai elágazásnál lévő frissítő ponton nassoltam is. Kiskovácsinál kissé elkavarodtam, de hamar feltűnt rózsaszínű pöttyök hiánya, így idejében sikerült korrigálnom. Az idő előrehaladtával a nap is kidugta orrát, ezért nekivetkőztem. Arra lettem figyelmes, hogy az egyik kesztyűm eltűnt. Mivel ez Zugspitzről származó emléktárgy is egyben visszafordultam, szerencsémre az utánam jövők hamar kézbesítették az ötujjast. 8:40-re értem a Tölgyikrekhez, ahol jelezték, hogy ha ilyen tempóban haladok tovább Dömösön még senkit sem találok. Ez a hír letaglózott és úgy döntöttem, hogy kihasználva a felkelőnap és az őszi erdő találkozását, lövök egy-két képet a Sikárosi-réten és a Szőke-forrás-völgyében. Itt egy holtpont csípett nyakon, amit egy sportszelet segítségével küzdöttem le. Nemsokára ért utol egy futósrác (mint utólag megtudtam, miután a célban bemutatkoztunk egymásnak) Ubalika, aki nagyon jó tempóban haladt. Dömösön 9:45-kor sikerült csekkolnom, majd feltankoltam egy zsíroskenyeret és haladtam tovább Dobogókő felé. Itt enyhe köd ülte meg a tájat, az orrom hegyét láttam csak, azonban ahogy másztam felfelé, a nap sugarai utat törve maguknak pompás időt varázsoltak. Magam is meglepődtem, hogy máris (10:40) a Szakó-nyeregnél vagyok, itt tudtam meg, hogy 3.-ként érkeztem ide és alig 1-2 perccel ezelőtt haladt el Ubalika. A lendület tovább tartott, öröm volt érezni, hogy az eddigi túráimhoz képest, milyen könnyedén haladok. Nemhiába egy remek edző és a kiváló edzőtársak csodákra képesek.
Dobogókőn (11:05) Janiék buzdítottak speckó tábláikkal, majd az ajándék banánt lenyomva igyekeztem a Pilisszentkereszt felé haladó lejtőn jó tempóban tovább haladni. Nagyon szép idő alakult ki, a futásnak minden pillanatát élveztem, figyeltem a frissítésre is. A pályának ezt a részét már kevésbé ismertem, tavaly futottam itt először, így figyelmemet arra összpontosítottam, hogy ne tévedjek el. A Dobogókőről induló túrázók köszöntése tette változatossá ezt a szakaszt. 12 óra után hagytam el a Csévi-nyerget. Ismét holtpont következett. A Vörös-hegy leküzdését követően a kanyargós fenyvesben megint jól éreztem magam. Kopár Csárdánál (13:15) egy jó levest vételeztem, ami a tavalyihoz hasonlóan idén is nagyon feldobott. Itt ért be a futóversenyben vezető (majd azt meg is nyerő) Szabó Gábor. A levest falatozva kaptam hírt a többiek remek futásáról Jenő bától, Bettitól és Gabitól. Ulriktól megtudtam, hogy címvédő váltójuk idén is nagyon jól halad. A levestől megújulva sem esett túl jól a Kakukk-hegy, de a Pilisszentiván felé haladó lejtés kárpótolt ezért a fáradságért. Nagyon szerencsés vagyok, ezen a szakaszon kezdtek beérni az elitfutók és alkalmam volt megcsodálni azt a harmóniát, amit futásuk sugárzott. A Hosszú-árki ellenőrzőpontnál magnéziummal igyekeztem megelőzni az izomgörcsöket, tudván, hogy Nagykovácsi felé menvén a Nagy-Szénási emlékfalhoz egy hosszú kaptató vezet. A nehézségeken túljutva Nagykovácsiba a 3 órás harangzúgást megelőzően érkeztem. Tavalyi utam idáig vezetett, akkor nagyon elégedett voltam a 9:16-os időmmel, amit idén 46 perccel sikerült felülmúlnom. Izós málnaszörppel feltankolva, rendbe rakva magamat, megújult erővel vágtam neki a pálya számomra ismeretlen részének. Korábbi beszámolókból szerzett ismeretek szerint most kezdődik a tánc, kicsit aggódtam is, hogy mi vár rám. Az újdonságot próbáltam élvezve fogadni, ami nem esett nehezemre, tetszésemre való vidéken haladtam.
Fekete-fej csúcsán egy nagy-nagy tüzet raktak, a közelgő éjszakai lehűlésre készülve. Itt Oli futott szembe velem, majd a Hárs-hegyi körúton ért be Mesterem, aki Verigával nagyon komoly tempót diktált. Szépjuhásznéhoz érve ismét ismerőssé vált a táj, majd a János-hegyet megmászva (16:45) érkezett el az idő, hogy a fejlámpát használjam. A sötétbe futásról már kifejtettem véleményemet; átváltottam óvatosba. Makkosmáriáig szinte végig lefele haladtam, igaz ezt az előnyt a sebességem nem nagyon tükrözte. Nehezen akadtam rá az ellenőrző pontra, majd a sötétbe vezető emelkedős részen már nem vitt rá a lélek, hogy futva haladjak tovább. A női győztes Lubics Szilvi itt előzött meg, a rá jellemző dinamikus futása most is lenyűgöző volt. Az utolsó szakaszt egy szűk, köves, komoly lejtésű meredély tette emlékezetessé. Itt inkább botorkálásra emlékeztetett a mozgásom. Baloldalon egy csapás nyílásának oldalain útjelzőszalagok súgalták a helyes irányt. Egy sráccal le is tértünk, majd gyanússá vált a dolog egy-két perc elteltével további jelek hiányában. Vissza is fordultunk, majd a jól láthatóvá vált jelek alapján haladtunk tovább ismét a botorkálós meredélyen. Később derült ki, hogy Fecó is benézte ezt a csapdát és vagy fél órát bolyongott a sötétbe, mire visszatalált a Budaörs felé vezető útra telefonos segítséget is kihasználva. A csapdát felállító hekkereknek tiszta szívből kívánom, hogy egyszer az életben kerüljenek ők is hasonló helyzetbe. Nem sokára Budaörsre értem és az aszfalton haladva azon tűnődtem, hogy sikerül-e a Mester által prognosztizált 12 órán belül célba érnem. A reméltnél hosszabb aszfaltos szakaszt teljesítve egy gyertyákból kirakott folyóson értem el a célt jelentő iskola épületét, majd meglepetésemre még az épületen belül is várt rám majd 50 méter mire elértük a tornaterembe felállított célkaput. Az órám 11:48:19-et mutatott.
Nagyon jól eső érzés kerített hatalmába, egy olyan mérföldkőhöz értem el, aminek megtételét korábban nem tartottam elképzelhetőnek. Mesterem és Veriga köszöntött, akik 9:14:10-es eredményükkel a 9. helyen zárták a versenyt. Verigáék tócsnival kínáltak, amihez a befutócsomag részét képző sör nagyon jól csúszott. Nem sokára Andriska is megérkezett, aki azzal csesztetett, hogy az iskolát autóval alig találta meg. Fecót (11:10:01) és Andrást (11:30:25) is megsüvegeltük a célban, akik egyrészt betegségtől legyengülve, másrészt fáradtságtól gyötörve szintén remek teljesítményt nyomtak. Bálint a Kopár Csárdáig ment idén is, 6:15-ön belüli teljesítménye egy új időszámítás kezdetét is jelenti.
Köszönöm mindenkinek a támogatását, akiknek köszönhető, hogy sikerült teljesítenem eddigi leghosszabb távú túrámat.
A Piros85-öt követően ebben az évben 2241 km-t futottam, ami az ulmi maratonit követően eltelt 1 hónapot nézve 326 megtett kilit foglal magában.
Utolsó kommentek