Mostanában ritkán osztom meg gondolataimat blogbejegyzés formájában. Talán ez is a COVID egyik tünete, avagy egyszerűen kiégtem a műfajból? Legutóbb a Koló könyv októberi bemutatása ihletett meg, míg a terepfutásaim során szerzett élményeket, több mint egy éve osztottam meg (2021. októberi Mátrabérc).
Az utóbbi hónapokban azonban ismét kezdem terepfutónak érzeni magam, ami blogbejegyzésért kiállt! Lássuk mi sikeredik belőle ...
A rendszeres testedzés továbbra is fontos részét képezi mindennapjaimnak, igyekszem figyelemmel lenni a szezonális adottságokra is; ősztől - tavaszig a futás, úszás viszi a prímet, míg az egyre elviselhetetlenebb forrósággal járó nyáron az evezés (és néha a bringa) veszi át a főszerepet. Már jó ideje a Mesterem által tudományos alapossággal készített edzésterv követése helyett a spontenaitás és az élménykeresés került a középpontba, persze némi tudatosság most is nélkülözhetetlen része a felkészülésnek, követve a kajak-kenu sportból megörökölt 3+1 heti-havi ciklikusságot is.
Tavaly csupán a kedvenc és/vagy közeli versenyeken (BükkiHard, UltraTrail Nagymaros, Napfelkelte FM, Budapest FM, UB Trail váltó, Lipót Trail) mérettem meg magam, a korábbi önmagamhoz képest is roppant felkészületlenül érkezve a rajtba, igaz alapvetően egy jó edzésként tekintettem ezekre a futamokra.
Csabi ösztönzésének is köszönhetően ősztől szinte minden hétvégén a Börzsönyben igyekszünk fejleszteni a terepfutáshoz szükséges rugókat. A hegyvidéki klíma mindig csodákra képes, kikerülve a városi forgatagból ismét a természet gyermekeinek érezzük magunkat.
Január végén a Téli Börzsöny 20 km-es mezőnyében találtam magam Csabival és Petivel érkezve a helyszínre, igaz a korábbiaktól eltérően Zsuzsa és Miller most nem Zebegényből, hanem Törökmezőről rajtoltatott el minket és remek pályát tűztek ki nekünk. Tudatosan a mezőny végén poroszkáltam régi ismerősként üdvözölve a jól ismert ösvényeket. Szerencsénk volt a fagyos idővel, a pálya inkább volt kemény, mint sáros, ami főként a Zebegényből a Juliánus-kilátóhoz vezető rézsűs ösvényt tette jól járhatóvá az egy héttel korábbi sárdagasztós lecsúszós állapotához képest. Petit kb. 10 km után értem utol, a földön ülve fájlalta a bedagadt bokáját. (A célba érve tudtam meg, hogy Miller a hátán hozta le a hegyről Petit, majd a mentő egyből a Váci Kórházba szállította.) Edzettségi állapotomnak megfelelően végig egyenletes tempóban haladva alig három órán belül sikerült megérkeznem (2:56:31, 20,29 km, 678 +m). A célban lányom által is megdicsért csodaszép érem, hibátlan rétes és tea várt minket.
A versenyt követő napon jött a hír, hogy az okofutas.hu csapata többé nem szervez terepfutó-versenyt nekünk. Mindig hálával és örömmel gondolok vissza a remek NaszályTrail-ekre, az Ultrakék (Cserhát, Börzsöny, Budai) futamokra és persze az ikonikus Téli Börzsönyökre is.
A több évvel ezelőtt már sokszor teljesített Kiss Péter emlékére rendezett túrára regisztráltam. Február 18-án, a Téli Börzsönytől eltérően itt az enyhe időjárásnak köszönhetően hatalmas sárban, pontban 7:58-kor indultam útnak Sástótól. Mátrafüred és Kékes között terjedő szakaszon, ahogy haladtunk a csúcs felé a sarat, latyak, majd hó és jég váltotta. A túrázó sporttársakat beérve, megállapítottuk, hogy felfelé menet nehéz kiválasztani a megfelelő öltözetet. Mesterem által trenírozott élcsapatból Dóri és Kornél ért utol és beszéltük meg, hogy az előírt pulzustartomány tartása most is elengedhetetlen (természetesen rajtam nem volt pulzusmérőpánt). A csúcsra érve a síházban lévő ellenőrzőponton, unortodox módon remek hagymás zsírosdeszkával kényeztettem magam, majd a hóláncot felszerelve magabiztosan vártam a jeges-csúszós szakaszokat. A JakusTeam elitfutója Misi ért be és volt szerencsém majd 1 km-en keresztül élvezni társaságát, kibeszélve többek között az ifjúságunkat remekül bemutató, kordokumentumnak beillő Moszkva tér című filmalkotást. Sok túrázó kutyával teljesítette a távot, sőt volt két apróbb termetű négylábú is, akiknek a gazdi kutyákra szabott síszemüveg viselését tette kötelezővé. Komolyan.
A Markazikapu felé haladva ismét sár lett az úr, majd hazánk legmagasabban fekvő vízesését (Ilona-völgy) is megcsodáltuk. A Szent-István csevicei frissítésen földimmel Bozóval üdvözöltük egymást, aki az 57 km-es távon nyomult. Normális? Innen a Sombokor aljáig terjedő 8 km-es szakasz 500 méteres szintemelkedése magáért beszél. Az ellenőrzőpontra érve ismét magamra kaptam a hóláncot, majd Gézával üdvözöltük egymást, akinek alig 1 héttel korábban még szemműtétje volt. Csodálkozásomnak hangot adva jelezte, hogy "nyugi nem a lábamat műtötték". A Sombokor az Sombokor, igazi skyrunning szakasz, bár itt nem sokan futják ki az emelkedőt. Alig 2 km-en belül, több, mint 300 méter szintemelkedést letudva ismét az ország csúcsán a síházban frissültem. Innen már csak a piroson lefelé visz az út és lefelé a sz@r is gurul mondhatnánk bölcsen, de a valóság mindig más. Jól és kevésbé jól futható szakaszok váltják egymást, ahol lejjebb és lejjebb kerülve ismét mocsárvidékre érkeztünk. Mátrafüred előtt egy nagyon kedves baráttal köszöntöttük egymást; Rita (most sem pánikolt, hanem sportolt!) varázslatos lénye felöltötte az aksit, ami kitartott a sástói célig (7:16:36, 39,8 km, 1567 +m). 5. alkalommal teljesítettem ezt a remek pályát a Himalájából leereszkedő fiatalon elhunyt Kiss Péterre emlékezve. Teljesítésemet ezúttal, a novemberben távozott osztálytársamnak Bakos Andris (1972-2022) emlékének szentelem.
Baki Te vagy az első mindenben, ahogy a névsorban is. A középiskolában közösen eltöltött időszak meghatározó jelentőségű, örök viszonyítási pont, visszatekintve erőt merítünk az itt szerzett élményekből. |
A mátrai teljesítésemet követően haza felé menet gondolkodóba estem; 2 hét múlva vajon hogyan érek célba a legendás Bükki Hardon? Azzal biztattam magam, hogy tavaly jóval edzetlenebbül is sikerült szintidőn belül a teljesítés Csabival és két hét alatt talán a mai sárdagasztás is szépen beépül. A kérdés csupán annyi, hogy tél vár ránk, avagy tavasz, netán mind a kettő?
És ismét lőn március első szombatja, hajnali 5 óra, kocsiba be, Csabi vezet, András hátul pihen, sok-sok éve igyekszünk remeklésének titkát megfejteni, most sincs ez másként.
Elsők között érünk a versenyközpontnak helyt adó Felsőtárkányi Bábakalács Erdei Iskolába. Imaro fogad minket szeretettel, Verigát hiányolja. Érkeznek az elit futók is, köztük Csipi és az örökös pole pociziót kiérdemlő Zserzseli is. Bár szép napos idő vár ránk, a 7:30-as rajtban még csípős 0 fok körüli idő fogad minket, így a megfelelő ruházat kiválasztása teszi próbára az indulókat. Nem úgy, mint a tavaly is rövidnadrágban rajtoló Juditot, aki most sem bonyolítja túl ezt a kérdést.
A verseny előtti eligazításon Imaro köszönti a rajthoz állókat a "terepfutás ünnepén", felhívva a figyelmünket a pálya legeltévedősebb szakaszaira.
A Mellér-völgyi ellenőrző pontig tartó síkon a komótos indulásunkat követően szépen bemelegedtünk és könnyítettünk a szerelésen, hiszen az Őrkő-házig 500 méter szintemelkedés vár ránk. Itt már egyértelműen jó választásnak tűnt Judit rövidnadrágos szerkója, akivel együtt haladva felidéztük a tavalyi futamot is.
Innen egy vakondtúrást leszámítva szinte végig lefele vezet a pálya, igaz kapkodni kell a lábakat; a kiírás szerint legkésőbb 10 óráig kell becsekkolni a Szilvásváradi frissítőponton. Ez nekünk Csabival pontban 9:58-kor sikeredett, bár az utánunk érkezők is mind pályán maradhattak még. A Szalajka-vízesés mellett haladva Csabi a frissen beszerzett és beígért magnézium-sticket kérve döbbenten észleltük, hogy azt bizony a rajtba hagytam, így maradt a retro sportszelet, ami szinte szárnyakat adott, mert bár az Istállós-kő /959 m/ most sem adta könnyen magát és az eltelt idő szerint is megfontoltabban haladtunk, mint korábban bármikor, a belső órám szerint érzésre mégis gyorsabban értem fel. A Bükk szépsége most is magával ragadt és nem győztem hálálkodni azért, hogy ismét, immár hetedik alkalommal, itt lehetek. Újból Őrkő-ház, majd Cserepes-kő, Őserdő, majd a személyes kedvenc Tarkő és Bánkút érkezik a sorban. A Nagy-mezőt követő síházban a megszokott levessel vártak ránk, ami lassan vérré válik. Csabi szokásához híven most sem feledkezett meg a kapcsolatépítés fontosságáról. Idén egy elbűvölő egri leánykát, Gabit ismertük meg jobban, innen a célig szinte végig közösen haladtunk és egy varázslat lett úrrá rajtunk; sebességünk lassulásával az idő múlását alig érezve értük el a Hór-völgyet, ahol Gabi párja Gábor jött szembe velünk. Ódor-vár megmászása közel 60 km után sosem esik jól, most mégis úgy tűnt, hogy pillanatok alatt az utolsó, Völgyfő-házi frissítőponthoz érkeztünk. És láss csodát a mindig utált Török úton sem éreztem most elveszettnek magam. Felsőtárkányba visszaérve Imaro jelezte, hogy már csak a szokásos tókör vár rám, amire pontosan 10 és fél órát vártam.
A célban, ahol András barátunk már másfél órája várt ránk, mindenki örült mindenkinek, átérezve azt a különleges élményt, amit csak a Bükki Hard teljesítése /66,4 km, 2520 +m/ adhat. Ezt a teljesítésünket a Vénusz és a Szíriusz együttállása tette még emlékezetesebbé.
Utolsó kommentek