Utunk Ultrába

Szalonspitz-ces állapotba kerülve, megengedhettem magamnak, hogy jó 2-3 hétre készenléti állapotba helyezzem magam. Ez természetesen nem azt jelentette, hogy Churchill szintjére ("no sport") tévedtem volna. 

A bejegyzés címe lehetne az is, hogy Bolond a szív, de az már egyszer volt. Most ismét kiderül, hogy valahol kulcsszerepe van az időjárásnak.

Amikor az Extrememanen elhagyjuk Nagyatádot, elérünk Ötvöskónyiba és elkanyarodunk Beleg felé, egy másik világba érünk. Jóval több gyerek (és felnőtt) áll az út mentén, mint a pályán bárhol máshol (persze a nagyatádi célterület kivételével). Cigányok.

A nagyatádi Extrememan előtti napon véletlenül valahogy észrevettem, hogy tudok elengedett kézzel bicajozni. Azt nem állítanám, hogy bármely bicajon, de a fiximen igen. Azt sem állítom, hogy merek: a kezem mindig a kormány közelében tartom, hogy szükség esetén elkapjam, szóval sajnos a látvány inkább egy beszari kísérletezőt mutathat, mint egy vagány egyensúlyozó-művészt. Nem is ezért említem, hanem azért, mert ennek a felfedezésnek még akkor is szerepe lehet abban, hogy túléltem a 180 km-t, ha azalatt egy fél tekerést nem tettem elengedett kormánnyal.

Így a nyár hevében igyekszem magam visszafogni, és nem szétfutni az agyam a hőségben. Ez persze nem jelenti, hogy ki kell maradniuk a maratonoknak – igyekszem magam tartani a havi egyhez, így most megvolt az idei hetedik. (Sajnos azonban nemsokára maga a számolás fog borulni, és magam sem fogom tudni, mennyi az annyi.) Arról, hogy továbbra se hajtsam túl magam, a pulzuskontroll gondoskodik, ráadásul ezúttal visszavettem 140-re, mint márciusban Pozsonyban.

18 éves korom óta rendszeresen adok vért (eddig összesen több mint ötven alkalommal, bár az én koromban már száz körül illene járni). Ezt sosem éreztem áldozatnak: nem jár fájdalommal, maximum egy kis kényelmetlenséggel. Sőt, valaha kifejezetten kellemes hangulatban végződött, hiszen egy kis tízórait vagy uzsit kapott az ember – ha nem virslit sörrel. (Ma ezt egy étkezési utalvány hivatott pótolni.) Igaz, időnként előfordult, hogy pont a véradás után kapott el az influenza vagy a nátha – de ez sem igazán zavart, hiszen időnként úgyis elkapja az embert az ilyesmi.

Korábban már kértük olvasóinkat, hogy számoljanak be kevéssé ismert futópályákról, rekortánokról – sajnos hiába. Most azonban egy játéknak köszönhetően (figyelem, egy Garmin 110 HRM a tét!) néhányan ellátogattunk a XVI. kerületbe, a Havashalmi Futóparkba.

Az I. féléves étlap utolsó fogásaként, mondhatni desszertként hagytam magam rábeszélni, hogy induljunk a június 22-ei Salomon Zugspitz terepfutóverseny "babatávján" a Basetrailen. Mesterem szerint idei felkészülésem teljesen lehetővé teszi a 35,9 km teljesítését. Németország legmagasabb pontját is megközelítő pályán 1892 méter szintemelkedés leküzdése várt ránk. Ezt a versenyt egy tapasztalatszerző jutalomkirándulásnak fogtam fel, bele kóstolva a számomra eddig csak síelés közben megismert miliőbe.

Nem tudom, mi járt a fejemben, amikor tavaly év végén neveztem a Balatonman triatlonversenyére, arra a távra, melyet nem a klasszikus középtávú elnevezéssel illetnek (bár a középtávú OB futama is egyben), nem is az újabban divatos féliron néven neveznek, hanem 70.3-nak. Az első tippem az volt, hogy ez a táv összege, de mivel csak a kerékpár 92 km, ezt elsőre elvetettem. A következő tippem az volt, hogy ez mérföldben értendő, és ez a tippem be is jött. Más kérdés, hogy a 70.3 azon a szabályos távon jön ki, melyen a kerékpározás 90, és nem 92 km, mint a Balatonmanen. Nevezték volna akár középtávúnak, akár félironnek, ennyi eltérés simán belefért volna, még az is belefért volna, ha 70-nek nevezik (a túrák mintájára, ahol sosem annyi az annyi), de hogy egy 72.3 mérföldes versenyt 70.3-nak neveznek, az mégis vicces.

Amióta hallottam Christopher McDougall TED-es előadását, kíváncsi voltam a könyvére, a Born to Runra. Sajnos sehol nem találtam torrentként (most úgy tűnik, hangoskönyvként elérhető, hát, ez is egy lehetőség), így aztán örültem, amikor végre megjelent magyarul – pláne, amikor teljesen váratlanul megkaptam ajándékba. Nem sokkal az UB előtt bele is vágtam, s mint kiderült, Vitya is épp ezt olvasta. Gondolom, sokan vannak e blog követői közül is, akik nemrég olvasták, most olvassák, vagy tervezik olvasni.

Jelen blogunk alapelve szerint ("Négy elszánt futó nekivág, hogy 4*53 kilométerben fussa le az Ultrabalatont.") az Utunk Ultrába célversenye nem más, mint az UB, míg a szekszárdi Borvidék Félmaraton idén kiváló  prológnak ígérkezett.

A magam részéről úgy ítélem meg, hogy az UB számomra nem hozott különös meglepetéseket. Amit hozott, az is inkább pozitív volt – ez pedig az UB után tovább fokozódott. Ez pedig, akárcsak annyi minden az UB-n, elsősorban Ulriknak köszönhető.

A futás teljesen irracionális és kiszámíthatatlan dolog, ilyen téren legfeljebb ha a nyelv és a számítástechnika múlhatja felül.

de a te segítségeddel főállásban is az lehet!Kérjük minden olvasónkat, támogassa néhány kattintással Ulrikot, és biztassa ugyanerre ismerőseit is!

Néhány héttel ezelőtt szomorúan vettük tudomásul, hogy Ulrik idén nem tarthat velünk. Pannonfunk is aggódott idei formája miatt, és iramszarvas is meglehetősen bizonytalan volt: végül úgy döntöttünk, hogy nem próbálkozunk Ulrik nélkül végrehajtani eredeti tervünket, hanem a távot 2*4, félmaratonnál valamivel hosszabb szakaszra osztjuk fel. Ezek közül hárman bevállaltunk kettőt-kettőt, a maradék kettőre pedig vendég(ek)et szerettünk volna hívni. Végül ki sem kellett írni a pályázatot, mert Ulrik ajánlotta Katit, aki időközben be is mutatkozott, és akiről követőink már azt is tudhatják, hogy alaposan felkészült az UB-re.

Én vagyok az új Ulrik :-) vagyis a Beugró. Hol is kezdjem?

DK-s vagyok, és bár a DK Team fő versenye az UB, a suli és a május-júniusi vizsgák rémképére hivatkozva  még Moós Geri személyes megkeresésére is nemet kellett mondanom erre a mindenki által magasztalt és várva várt :-D versenyre, még januárban…. Közben áprilisra kiderült, hogy június 1-én pont nincs vizsgám, és ekkor láttam meg a DK Team fészbuk oldalán, hogy szükség lenne egy last minute emberre…. Így némi gondolkodás (és főleg munkahelyi egyeztetés) után bevállaltam, hogy csatlakozom a fiúkhoz. Jellemző, hogy azóta persze nem csak egy vizsga, hanem egy latin ZH is bekerült a naptárba az UB napjára, de ez már az én problémám lesz :-)

Futás? Számtalan félmaraton és 5 maraton az eddigi egyenlegem, és az ultrafutás felé kacsingatok (vagyis kacsingatnék, ha nem lenne rajtam túl sok cipelnivaló), idén márciusban, Rómában javítottam 6 percet a korábbi 2011-es PB-men (az új 4:17:19), a téli alapozás mindig is jól ment, a nyári kánikula az igazi ellenfelem, úgyhogy a Nike félmaratonok és az eddig kétszer teljesített Spar maraton számomra a nagy halál, különösen a rakparti részek.

Már csak 2 hét  nagy napig…. Kicsit izgulok, a táv nem aggaszt, inkább az, hogy hogyan fogok regenerálódni az első etap után, illetve remélem lesz pár napom betörni az új mezeket, mert sajnos hajlamos vagyok a kidörzsölődésre.

Röviden ennyi :-)

Az áprilist az időjárás miatt szokás szeszélyesnek nevezni, de ez esetben érvényes a futóteljesítményre is. Kiderül azonban, hogy a kettő nem független egymástól, és ennek segítségével az is megfejthető, mi a legjobb edzés- és versenystratégia saját maratoni PB-nk megdöntésére.

Párizst követően egy regeneráló, pihenő hetet engedélyeztünk, a végszóra betoppanó szép időben végre ismét vízre szállhattam és bicikliről is leporoltam a téli pormacskákat. A versenynaptárban újabb megmérettetések közeledtek, ezért ismét a futócipőé lett a főszerep.

A fény városában pont 20 évvel ezelőtt jártam. Éppen ideje volt, hogy ismét tiszteletemet tegyem ezúttal a maraton turizmus jegyében. Még novemberben adtam le a nevezésem, arra gondolva, hogy egy jól sikerült téli felkészülést követően kellemes tavaszi versenyen mérettetem meg magam. Nos a felkészülésem a zord telünkre is tekintettel lehetett volna ideálisabb is és április ellenére inkább késő őszi körülmények fogadtak.

Ismét túl vagyok egy felkészülésen. Úgy érzem, hogy a zord idő és a januári egyébirányú elfoglaltságom ellenére sikerült tisztességgel felkészülnöm, igaz ezúttal nem vagyok olyan formában, mint ősszel voltam. Erre tekintettel Drezdával ellentétben nem tekintek oly nagy várakozással a verseny elébe, mint ősszel tettem.

Mint arról beszámoltam, a február nem sikerült valami fényesen. Márciusban azonban nem ezért futottam keveset, hanem a zord időjárás és a túledzettségtől való félelem miatt (továbbra is rendszeresen járok kettlebellre, és a hónap elején jártam úszásra is), illetve egy kúra miatt, melyről alant beszámolok. De először lássuk, miket futottam!

Kaposvárt követő időszakban Mesterem kemény tempót diktált. Nincs is ezen mit csodálkozni, hiszen a célverseny - Marathon de Paris - már a nyakunkon van. Az elmúlt 5 hetes intervallumban heti 4 edzést teljesítettem.

Mint azt megírtam, a januári YT-t ki kellett hagynom, mert aznap nagyon gyengének éreztem magam – aztán jól le is betegedtem, nem volt durva, valami megfázásos-influenzás nyavalya, időnként reggeli hőemelkedésekkel. Ez pont annyi, hogy az ember féljen, hogy csak növeli a bajt, így aztán vagy két hétig nem csináltam semmit. Bár a tervem az volt, hogy a pulzust februárra már 140-re emelem, a biztonság kedvéért maradtam a 135-nél.