Utunk Ultrába

A futóvírus-fertőzés biztos jele, hogy a farsangról elsőnek nem a maszkabál, hanem a Kaposvár dombjai félmaratoni verseny ugrik be. Ez a verseny remekül rázza fel a téli álmát szunnyadó virtust, és arra is alkalmas, hogy megmutassa, hogy hol is tartunk a téli alapozó időszakban.

Idén nagyon vártam a Yours Trulyt. Aztán először az zavart be, hogy Vitya a Téli Mátrára hívott, ami szombaton volt. Úgy gondoltam, OK, rég volt túra, jöjjön a Téli Mátra, másnap meg legfeljebb csak egy fél YT-t futok. Aztán mégis abban maradtunk, hogy a Téli Mátrát kihagyjuk. Szombaton pihentem, a másnapi időjárás az évszakhoz képest kitűnőnek ígérkezett (mínusz néhány, tehát fagy, azaz sár nem várható, se erős szél, se csapadék, sőt, talán a nap is kisüt), összekészítettem a ruhákat, futótáskát, kinéztem a megfelelő járatot a menetrendből – valami hasonlóra készültem, mint tavaly. El is mentem korán aludni.

Annak idején recepteket, étkezéssel kapcsolatos posztokat is ígértünk. Eddig ezen a téren nem jeleskedtünk, de hát ne csináljunk segget a szánkból...

A pulzuskontroll arra kényszerít, hogy olyan területeken fussak, ahol többet tudok nézelődni, viszont kevésbé fontos, hogy zavartalanul tudjak gyorsan haladni. Így aztán a futásaimból kirándulások lesznek. Mint korábban említettem, az irányt időnként szülőföldem, Kelenföld felé veszem.

Drezdát követő napok elsősorban a pihenést, a feltöltődést szolgálták, majd könnyített, átmozgató jellegű edzésekkel tartottam magam karban, illetve Iramszarvassal teljesítménytúrákon teszteltük a teljesítőképességünket.  Mindezt tettem azért, hogy az idei esztendőre kitűzött célok eléréséhez szükséges felkészülést megfelelő állapotban tudjam elkezdeni.

Az ember retteghet attól, hogy valaki az év közepén felteszi a kérdést, hogy hány maratont futott eddig az idén, és be kell vallania, hogy egyet sem. Erre találták ki a Gútai vízkereszt maratont: már az év első hétvégéjén lefuthatja az ember a 42,2 km-es távot.

Legutóbbi beszámolómból kimaradt a kilométerek összegzése. Nem olyan nagy baj, hiszen év végén amúgy is meg kell számolni a kilométereket. Ott kerek 250 kilométer edzést írtam össze, utána még hozzájött 20 – két hónap alatt alig 270. A legutóbbi összegzésnél ez 1901 km volt, a végeredmény tehát 2171 km. (Ebben nincsenek benne a túrák részét képező belefutások.) Nem mondom, hogy ezzel annyira elégedett lennék, de végül is nem annyira rossz, különösen, ha figyelembe vesszük a pulzuskontrollal való bénázásokat. Mindenesetre jövőre túlszárnyalandó.

Az évértékelésben két jelentős teljesítményt tudnék kiemelni. Az egyik, hogy a prágai maratonon olyan szinten tudtam pb-t dönteni, hogy azt magamtól sosem vártam volna. Persze ebben jelentős szerepet játszott az időjárás, de ilyenben a legkedvezőbb körülmények esetén sem bízhattam. A másik, hogy végre megcsináltam a Balaton-átúszást, ráadásul felkészülés nélkül. Most már egyre inkább hajlok arra, hogy hozzátegyem: pedig akkor még nem is tudtam úszni. (Mellben sem.)

Két nagy kudarcot is ki tudnék emelni. Az egyik természetesen maga az Ultrabalaton,ahol nem sikerült teljesítenem azt, amit szerettem volna. Nem érzem úgy, hogy a felkészülésemmel lett volna baj – hacsak nem az, hogy a legextrémebb körülményekre nem voltam felkészülve. A másik kudarc, hogy a félmaraton-pb-met nem sikerült javítanom. Egyszer álltam hozzá közel, tulajdonképpen meg is volt, csak hát a hivatalos eredmény nem ezt tükrözi.

Persze történt idén más előrelépés is, például sikerült az ultra mezejére lépni, sőt, már januárban kétszer, igaz, aztán az év folyamán már nem igazán sokszor (februárt és augusztust tudom felidézni) – ráadásul egy esetben sem lett jelentősen több az 50 km-nél.

Abban, hogy az év nem sikerült igazán jól, nem kis része van az augusztusi túledzettségnek, illetve annak, hogy sokáig nem tudtam kiheverni – és persze a szigorú pulzuskontrollnak. Ugyanakkor – a nagyatádi versennyel együtt – ennek köszönhetem, hogy komolyabban foglalkoztatni kezdett az úszás, ill. általában a triatlon. Az úszás azért is fontos, mert ha esetleg egy sérülés miatt nem tudnék futni, a kondim karbantartására jó lesz. Terveimnek megfelelően ősszel visszatértem a kettlebellhez, és jobban élvezem, mint tavasszal, amikor abbahagytam. Elkezdtem gyógytornázni, és ennek is megvan az eredménye: már érzem, hogy sokkal jobb a testtartásom, bár a hátam még mindig szokott fájni. Talán a testtartás változásával, talán az alacsonyabb pulzusú edzésekkel van összefüggésben, de úgy érzem, végre kezdenek eltűnni a hasamról az utolsó nagyobb zsírpárnák is. Nem vagyok tehát annyira elkeseredve, amennyire lehetnék. A futás prioritása csökkent, új célkitűzéseim nincsenek, legalábbis az év elejére biztos nem. Szeretném, ha nyár környékére legalább megközelítőleg meglegyen az a teljesítményem, ami idén nyár elején megvolt. Ha az UB végre összejön, elkezdhetek azon gondolkodni, hogyan tovább...

Már csaknem két hónapja nem írtam,aminek leginkább az az oka, hogy nem történt semmi érdemleges, amiről írhattam volna. Illetve ez nem egészen igaz, mert például november 18. után írhattam volna a Balaton Maratonról (sőt, Ulrikkal illett volna megírnunk a verseny értékelését is). El is árulom, hogy 17-én Hortobágyi Gyuszival, 18-án pedig Sáringer Zolival futottam végig a távot, az ő tempójukhoz igazodva, így aztán nem volt különösebb nehézség a 130-as pulzus közelében maradni. A heti programba általában belefért egy-két úszás is, továbbá járok kettlebellre, így aztán a futásnál sem állt össze különösebb rendszeresség. A tegnapi például a szakadó eső miatt maradt el. De lássuk a puszta tényeket:

Drezdát követően a pihenés kapta a főszerepet. Teniszezéssel és laza iramú edzésekkel tartom magam karban ügyelve arra, hogy izmaim se satnyuljanak el túlságosan és az optimális testsúlyomat is tartani tudjam. November elejétől erőfejlesztő (TRX, húzódzkodás, lábemelés, fekvőtámasz) és nyújtó-lazító gyakorlatokkal igyekszem felkészülni a kemény alapozó időszakra. Hétvégenként az őszi csodás környezetet élvezve terepfutásokon keresem a megfelelő iramot a Hármashatár-hegyen, illetve a Naszályban, ahova egy alkalommal Mesterem is  felkísért.

Egy éve már, hogy megfogant az ötlet Iramszarvas fejében, hogy az Ultrabalatonra váltót szervez, nem is akárhogyan: "Négy elszánt futó nekivág, hogy 4*53 kilométerben fussa le az Ultrabalatont. 2012. június 30."

A célunk elérését segítve jött létre ez a blog, hogy ösztönözzük egymást, megosztva edzés- és versenytapasztalatainkat is.

A drezdai futásom részletes beszámolóját követően a versenyverseny szabályainak megfelelően, magát a versenyt is értékelném. 

Legutóbb három hete számoltam be arról, hogy miként futottam a maraton PW-met. Akkor azt írtam, hogy „fokozatosan ráállok a rendszeres, szinte mindennapos futásra, de csak könnyű rövideket fogok futni”. Mi valósult meg eddig ebből?

Korábban már írtam a Berlin Maratonról, hogy hogyan is éltem, mik történtek. Következzék most a Versenyverseny, azaz a verseny értékelése.

Nem olyan régen bemutattam, milyen cipőkben futok. Amíg a többiek a saját cipőikról szóló opusaikat fogalmazták, nálam kiöregedett a remek kis Adidas Response CSH 18, és már szegény Adidas Supernova Sequence 2 M is kiöregedőben van. Mindenesetre újabb lábbeliket kellett hadrendbe állítani, ami ugye nem éppen ősszel a legcélszerűbb, tekintettel az időjárás viszontagságaira. Így a Supernova egyelőre sajátos szerepet kapott, vissza is vonult meg nem is: esős időben még jó szolgálatot tehet. Kedvező időjárás esetén pedig két új társam van.

Miután megírtam, hogy felkészültem és nyíltan közzétettem egyik nagy célomat, hogy legalább 5 min/km-es sebességgel fussak, azaz 3:30 alatt érjek célba a drezdai maratonon, sok biztatást, lelkesítést kaptam. Lássuk, hogy mit sikerült megvalósítanom!

Drezda felé vezető úton az utolsó lépések vannak már csak hátra. Az Ultrabalatont követő feltöltődést követően augusztus 6-án tettem meg az első lépéseket. Az azóta eltelt 11 hét alatt közel 700 km-t futottam és most úgy érzem, hogy sikerült olyan formába kerülnöm, ami bizakodásra adhat okot. Persze a verseny hosszú és ezalatt sok minden történhet, azonban az út, ami idáig vezetett rengeteg élménnyel, tanulsággal szolgált.

A Velencei-tó megkerülése után úgy éreztem, nem megy ez nekem. Bármennyire visszafogott tempóban haladtunk, nagyon fáradtam, és a végén már egyszerűen nem esett jól. 28 kilométer volt az egész, és ott, abban a pillanatban nem voltam benne biztos, hogy rá tudnék még tenni 14-et, ha muszáj. Gondoltam, még onnan a parkolóból felhívom Gusztos Petit, és elnézést kérek tőle, de megkérem, hogy inkább mégse számítson rám a maratonon, mert nem biztos, hogy végig tudom csinálni. Egyébként is így a szezon vége közeledtével egyre inkább úgy érzem, hogy tényleg át kéne állnom a nagyon lassú futásra, de ez egy versenyen érthető okokból nehéz. Aztán valahogy mégis meggyőztem magam, hogy ha egyszer a Suhanj!-nál elígérkeztem, azt még csak végig fogom valahogy csinálni, lesz, ami lesz.

A Spar Maraton a Vivicittához és a Nike Félmaratonhoz hasonlóan a legnagyobb szabású budapesti futóversenyek egyike, így valamiképpen alapmű, része a kánonnak, előbb-utóbb minden fővárosi (és környéki) futóban felmerül, hogy egyszer itt is kéne indulnia. Pannonfunk ezúttal komolyan nyomta, iramszarvas pedig a záróbusz elől, 5:30-as iramfutóként szondázta az élményt.

A Nike félmaraton és a Spar maraton között rendezik meg a NATO-futást. Tulajdonképpen nem is világos, mitől a NATO a névadó – bizonyára szponzorálják, de nem jelennek meg hangsúlyosabban a versenyen, mint bármelyik szponzor – sőt. Bár a verseny csak 10 km-es, van néhány jellemzője, amely figyelemre méltóvá teszi.

Még augusztus elején küldött Ulrik egy versenykiírást, ami igencsak felkeltette az érdeklődésemet, rögtön be is neveztem arra tekintettel, hogy az első 300 nevezést fogadják el. Végül közel 200-an neveztünk. Abban a szerencsében részesültem, hogy az 1-es rajtszámot kaptam meg, Ulrik helyett. Pannonfunk nem tartott velünk, míg Iramszarvas Pakson vett részt az Atomfutáson. Értékelésre fel!

Régi adósságot kell törlesztenem: még nem írtam meg a szeptember 15-ei paksi háromnegyed-maraton értékelését. Pedig a verseny igazán megérdemli, hogy beszámoljunk róla! A verseny az Atom100-as záróversenye, és a rendezvénysorozat eléggé ereszkedő tendenciát mutatott: a Kaposvár Dombjai félmaraton még különleges esemény volt, a bajai Kikelet félmaraton amolyan nem rossz, de tizenkettőegytucat verseny, a nagyatádi kétharmad-maraton viszont felejtős. Pakstól már nem sok jót vártam, különösen ami az útvonalat illeti – ehhez képest...

Mint legutóbb megírtam, már a Nike előtt egy héttel lemondtam arról, hogy valami komolyat fussak. Azóta sem hajtom magam: csak hétvégén futok, akkor is komótosan. Hét közben helyette kettlebellre járok, de oda csak heti kétszer, és azt is csak 12 kilogrammos súllyal csinálom – áprilisban, amikor abbahagyatm, még a 20-ast használtam. Igyekszem regenerálódni.

1996. óta majd (csak 1997-ban nem) minden évben elindultam ezen a versenyen, így ún. jubileumi futó lettem. Idén tehát 16. alkalommal álltam rajthoz. Bloggertársaim közül az elmúlt két évhez hasonlóan Iramszarvas idén is izgatottan várt a rajtjelre, Ulrik a Suhanj csapatát segítette szervezőmunkájával, míg Pannonfunk, ha jól tudom nem érezte szükségét az indulásnak. Nézzük csak, milyen is volt ez a verseny:

A NIKE félmaratont követő héten előírt edzéseket könnyedén, jól esően teljesítettem. 138-144-es pulzustartományban átlagban 5:20- 5:30-as kilométerek röpködtek, sőt egy esetben 5:01-et mutatott az óra! Sajna ez egyszeri, de remélhetőleg azért megismételhető teljesítmény lesz.

Legutóbb újabb maratoni felkészülésem kezdetéről adtam tájékoztatást. Az eltelt egy hónap a hosszabb júliusi kihagyásra tekintettel alapozással telt. A javarészt hosszú, lassú futásokat egy-két iramjátékos edzés fűszerezte meg.