A NIKE félmaratont követő héten előírt edzéseket könnyedén, jól esően teljesítettem. 138-144-es pulzustartományban átlagban 5:20- 5:30-as kilométerek röpködtek, sőt egy esetben 5:01-et mutatott az óra! Sajna ez egyszeri, de remélhetőleg azért megismételhető teljesítmény lesz.
Legutóbb újabb maratoni felkészülésem kezdetéről adtam tájékoztatást. Az eltelt egy hónap a hosszabb júliusi kihagyásra tekintettel alapozással telt. A javarészt hosszú, lassú futásokat egy-két iramjátékos edzés fűszerezte meg.
A blog indulásakor azt is megígértük, hogy szólni fogunk a cipőkről is. Nos, jópárszor ejtettünk el róluk egy-egy megjegyzést (tessék csak nyugodtan rákeresni, ott van az oldalsávban a kereső!), de összefoglaló képet még sosem adtunk szurkolóinknak arról, hogy miben is futunk, és miért. Pedig a futáshoz használatos eszközök közül az elsődleges mégiscsak a cipő. Ideje ezt a hiányt is pótolni – remélem, hogy példámat a csapattársak is követik.
Van, amikor belátónak kell lenni. Ami nem megy, azt ne erőltessük. Azt hiszem, elég rendesen készültem a Nike-félmaratonra, és igazán mindent megtettem azért, hogy 1:40 alá szoríthassam az időt a tavalyi 1:43:38 után. Most inkább azt látom reálisnak, hogy a két évvel ezelőtti 1:49:53-at fussam – ha azt egyáltalán...
A Zsírégető után a következő tesztalanyom a lifeizek.hu cím alatt tanyázó, az Ez zsír!-hoz kapcsolódó, leveleiben viszont magát Ízvarázslónak nevező ételfutár volt. A finn közmondás szerint rakkaalla lapsella on monta nimeä (a szeretett gyereknek sok neve van), de ezt nem úgy értik, hogy a gyerek magának ad sok nevet.
A Suhanj! hat órás futását nehéz úgy értékelni, mint egy rendes „kereskedelmi” versenyt, mivel a nevezési díj tulajdonképpen adomány. Éppen ezért a nevező nyilván nem is vár cserébe olyasmiket, mint más versenyeket, és éppen ezért furcsának tűnhet, ha azt vizslatjuk, volt-e póló vagy sem stb. Az értékelési szempontjaink azonban adottak, és nem lenne értelme módosítgatni őket. Most tehát azt vizsgáljuk meg, mit kap az, aki úgy dönt, hogy úgy nevez erre a versenyre, mint bármelyik másra. Aki véleményünk alapján úgy dönt, hogy jövőre nem jönne erre a versenyre, még mindig sok más formában is felajánlhatja támogatását.
Két héttel a Nike előtt került sor a jászberényi Zagyvamenti félmaratonra. Úgy gondoltam, ez jó lesz erőnléti felmérésnek, kiderül, hogy mit várhatok magamtól a Nike-n. Nos, sokat nem.
Augusztus 26-án került megrendezésre Jászberényben a Zagyvamenti félmaraton (és akiknek volt kedvük még egy körhöz, azoknak maraton). A verseny semmilyen különlegességgel nem kecsegetett, de két héttel a Nike előtt különösen alkalmasnak tűnt az erőnlét felmérésére. Különösen, hogy azt rebesgették, végig aszfaltos pálya, hosszú egyenesekkel, remekül alkalmas a PB-k beállítására. Nos, ha korábban így is volt, most ez nem volt igaz. Voltak ugyan ilyen szakaszok is, de volt, amikor töltéseken, szántóföldeken keresztül (a szpíker szavaival élve: „ledöngölt traktornyomokon”), de volt, hogy kanyargós erdei ösvényeken kellett futni. A több mint 30 fokos hőségben az utóbbi még jól is esett, de a sebességet jelentősen csökkentette – az előbbiről legfeljebb az utóbbi mondható el. Azt pedig nehéz elképzelni, mi lett volna, ha esik az eső – akkor igazán tereppálya lett volna, ráadásul a jelentős aszfaltos szakaszok miatt terepcipőben aligha futható tereppálya.
Mint azt az előző héten jeleztem, ez a hét még pihenős volt, tulajdonképpen nem lehet sokat mondani róla.
Ulrik sajnos elkötelezte magát egy másik blog pörgetésére, amíg vissza nem tér a hazai pályára, emberhátrányban vagyunk kénytelenek valami érdekeset kihozni. Annak idején a blog beharangozójában ezt írtam:
Mindezeken túl terveink szerint lesz minden, ami a futással és a felkészülésünkkel kapcsolatos, versenykritikától és edzéstervektől kezdve a cipőkön és kütyükön át a futós zenékig és a gélekig.
Nos, eddig inkább edzéstervekről és versenykritikákról esett szó, meg némi zenei aláfestésről, egyéb dolgokról nem. Így UB után, az új felkészülési szezon előtt érdemes másról is beszélni. Elhatároztam tehát, hogy új tesztsorozatot indítok, méghozzá fogyókúrás menükről.
A hatórás Suhanj!-versenyt szántam tesztnek arra nézve, hogy mit is tudok teljesíteni 130-as pulzussal. Úgy tűnt, jó remény van arra, hogy legalább az első néhány kilométeren hat perc alatt tudom tartani a tempót. Az persze teljes rejtély volt, hogy mi fog történni tíz kilométer, pláne a maraton vagy a félmaraton után...
Az Ultrabalatont követő közel egy hónapos pihit próbáltam tartalmasan eltölteni ügyelve arra is, hogy a futást se felejtsem el teljesen.Céltalanul nem jó bolyongani, így új célversenynek, a 2012. október 21-ei 14. Morgenpost Dresden Marathon-t lőttük be.
Az utóbbi hetekben sokat gondolkodtam azon, hogy mi a különbség a futó és a kocogó között. A nyolcvanas években ugyanis divatos kifejezés volt a kocogás, szinte mindenki kocogott, aki nem versenyszerűen űzte a sportot. Mára azonban mintha némi pejoratív értelme lenne a szónak. Ahogy látom, azok sem beszélnek kocogásról, akik 7-8 perces kilométereket futnak mondjuk szigetkörnyi távon. Nyilván joggal érzik úgy, hogy keményen tolják, ez bizony nem holmi kocogás, hanem futás. Mi hát a kocogás? Amikor az ember visszafogja magát, és futómozgással ugyan, de – saját teljesítőképességéhez képest – lassan halad. Na de miért tenne ilyet bárki is, legalábbis ha valamiféle sportteljesítményt szeretne elérni? Nem csoda, hogy nem ismerek egyetlen kocogót sem. A sors furcsa fintora, hogy mire a gondolatmenet végére értem, magam váltam kocogóvá... úgy látszik, a sok 13-as mégiscsak előjel volt.
Kevés törtszámról hallhattunk annyit az utóbbi években, mint a kétharmadról. Sajnos a futás kapcsán ritkán kerül elő ez a szám, pedig a kétharmadmaraton nem is olyan ritka, mint ahogy első pillanatra gondolnánk. A Velencei-tó megkerülése is 28 kilométer, pont egy maraton kétharmada. Ez a táv már túl van a rutinból teljesíthető félmaratonon, de még nem annyival, hogy sokkal komolyabb kihívást jelentsen. Az utóbbi két hét edzésprogramjába két ilyen verseny is került. Fájdalom, a kétharmad egyik esetben sem volt igaz.
Az Atom100 versenysorozat és az inkább csak ironmanként emlegetett nagyatádi ExtremeMan keretében rendezték meg június 28-án a 2/3 maratonnak nevezett, valójában hivatalosan is csak 26,6 kilométeres versenyt. Lássuk a tapasztalatokat: érdemes-e a nagy versenyhez csatlakoznia a kisembernek?
Ahogy még az UB előtt készült interview-ban nyilatkoztam, a versenyt követően egy nagy pihenést terveztem, ami rám is fért nagyon. Ha jobban belegondolok január óta nyomom, Rómát és a Terep50-et követő lazább hetek, ugyan jól estek, de azért többre vágytam. 
Tavaly is részt vettem a Győr–Lipót versenyen, és egyből beleszerettem. Utólag visszagondolva ebben része lehetett olyan tényezőknek is, mint az időjárás (hűvös volt, sőt, utána esett is), vagy éppen annak, hogy ekkor ismerkedtem meg Kelemen Nórával, aki kedvesen elfuvarozott, és persze nem kis része volt annak is, hogy nagyon jól sikerült a verseny. Mindenesetre biztos voltam benne, hogy idén sem hagyom ki. Nem is hagytam.
Az UB után el kellett döntenem, mi legyen a következő célkitűzés. Úgy döntöttem, célversenyként a Nike félmaratont érdemes kitűzni. Az itt elért eredményem jól összehasonlítható a korábbiakkal, ráadásul félmaratonnal amúgy is úgy állok, hogy az aktuális PB csak elvi PB. Ráadásul időben is elég távol esik. Persze addig még indulok versenyeken, csak nem teljes erőbedobással, legalábbis nem fogok rájuk külön erőt tartalékolni. Időeredményt egyelőre nem mernék kitűzni. Az igazi 1:30 alatti lenne, de ennek semmi realitását nem látom. Remélem, hogy az 1:35 alatti már elérhető, de ha 1:40 alá tudok menni, akkor sem leszek elégedetlen. (Hacsak nem közben összejön valahol).
Ötödik olimpiájára készülve edzés közben történt. Én azóta sem fogtam fel. Július 15-én, pont 4 éve ment el, hatalmas űrt hagyva maga után.
Íme tehát az év főversenye. A blogunk szempontjából mindenképp, de alapjában is kiemelkedő helyen szerepelt mindannyiunk versenynaptárában. Az élményeinkről és magáról a versenyről már írtunk néhány posztban, most inkább "csak" a szokásos versenyértékélesére összpontosítunk.
„De az olvasó ne feledje: a jövő még számunkra is meglepetés.” – ezzel a mondattal fejeződött be beharangozó bejegyzésünk, melyben ismertettük tervünket. Ha most meg kellene fogalmazni, mi a legnagyobb meglepetés, akkor néhány mondattal korábbról kell idéznem:
Nem titok, hogy a bloggal magunkat szeretnénk csapdába ejteni. Minél árgusabb szemekkel figyelnek minket olvasóink, annál cikibb lesz feladni, vagy akár csak kompromisszumokat kötni. Ezért aztán mindent el fogunk követni, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet.
A meglepetés az, hogy ha fel nem is adtuk, súlyos kompromisszumot kellett kötnünk. A meglepetés az, hogy nem érzem cikinek. Ebben nem az a meglepetés, hogy a körülmények nagyon ellenünk játszottak, és ezért nem ciki. A meglepetés inkább az, hogy ez engem meg tud győzni, és tényleg nem érzem cikinek.
A Balaton-átúszás nehezen hasonlítható egy futóversenyhez, ám csapatunk tagjai hozzászoktak ahhoz, hogy ne rettenjenek meg a nehézségektől. Megnézzük tehát, hogyan teljesítene a 30. Pek-Snak Balaton-átúszás a versenyversenyen – természetesen versenyen kívül.
1. Helyszín (-1 – +2)
Hát, ez már rögtön nehézséget okoz. Persze Balaton, ez már önmagában is valami. De a kérdés az, hogy a Balatonon belül a legideálisabb helyen van-e az átúszás. Lehetőség éppen sok helyen volna. Amit viszont feltétlenül fontosnak éreznék, hogy az ember délről ússzon észak fele, hiszen mégis csak az északi part a látványosabb. A problémát enyhíti, hogy Bogláron legalább van hegy a parton, azt lehet bámulni. Na, erre lehet mondani, hogy aki gyorsban úszik, az úgysem látja egyik partot sem. De akkor értelmetlen ez az egész pont. Szóval 1 pont
Tavaly november vége felé Iramszarvas invitálásának köszönhetően csatlakoztam a csapathoz. A blog bemutatkozó mondatát ("Négy elszánt futó nekivág, hogy 4*53 kilométerben fussa le az Ultrabalatont. 2012. június 30.") szem előtt tartva felkészülésünk mozzanatait, fontos állomásait jelen blogon tettük, tesszük közzé, biztatva egymást is. Korábban kifejtett kételyeim ellenére az elmúlt 3/4 évben minden tőlem telhetőt megtettem annak érdekében, hogy közös vállalkozásunkat siker koronázza. Társaim posztjait figyelemmel kísérve egyértelmű volt számomra, hogy a június 30-a és júliusi 1-i futásunk a tervünknek megfelelően teljesül. Az utolsó előtti héten cseréltünk távot Ulrikkal, így a Fonyód-liget - Balatonaliga közötti szakaszra készültem, örülve a lehetőségnek, hogy éjjel futhatok, hiszen már többször bebizonyosodott, hogy a nagy meleg nem jó barátom.
Nem vádolom magam, mert a távom vége előtt kiszálltam az UB-n, nagyon jól tudom, miért mondtam le arról, amire háromnegyed évig készültem – mégis rossz érzésem volt vele kapcsolatban. Úgyhogy megpróbáltam kiköszörülni a csorbát, méghozzá a tett színhelyének a közelében.
Egy stég végén ülök, előttem a magyar tenger keleti medencéje. Siófok mögöttem. Tihany-Füred-Csopak szemben. Jobbra Kenese-Akarattya. Vihar közeleg kelet felől. Egyre nagyobb hullámok jönnek fehér tarajokkal. A szél zúg, háttérben dörgés. A túlparton gombostűfej nagyságú villogó pöttyök jelzik a viharveszélyt.
Kapaszkodok a stég korlátjába, pedig ülök. Nem tudna elfújni a szél, de mégis biztonságot ad. Régóta vágytam egy kis didergésre, mert jó ideje megült a meleg felénk. A felkarom libabőrös lesz. Egyrészt a hűsítő szél miatt, de a távoli vihar egyszerűen gyönyörű. (a mellékelt kép nem saját, forrás: Látó-kör)
Utolsó kommentek