„De az olvasó ne feledje: a jövő még számunkra is meglepetés.” – ezzel a mondattal fejeződött be beharangozó bejegyzésünk, melyben ismertettük tervünket. Ha most meg kellene fogalmazni, mi a legnagyobb meglepetés, akkor néhány mondattal korábbról kell idéznem:

Nem titok, hogy a bloggal magunkat szeretnénk csapdába ejteni. Minél árgusabb szemekkel figyelnek minket olvasóink, annál cikibb lesz feladni, vagy akár csak kompromisszumokat kötni. Ezért aztán mindent el fogunk követni, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet.

A meglepetés az, hogy ha fel nem is adtuk, súlyos kompromisszumot kellett kötnünk. A meglepetés az, hogy nem érzem cikinek. Ebben nem az a meglepetés, hogy a körülmények nagyon ellenünk játszottak, és ezért nem ciki. A meglepetés inkább az, hogy ez engem meg tud győzni, és tényleg nem érzem cikinek.

Történeti visszatekintés

Utólag visszanézve engem is meglep, hogy mennyire nem számoltunk azzal a lehetőséggel, hogy hatalmas hőség lesz, mely minden tervünkkel keresztbe megy. Először a -1. heti beszámolómban bukkan fel komolyan ez a lehetőség:

Amiatt, hogy az UB-távomat nem sikerül teljesíteni, eddig nem aggódtam. Már amikor az ötlet megszületett, úgy gondoltam, hogy ha a 42 megy, akkor az ötvenegynéhánynak is mennie kell. Most azonban szembesülnöm kellett, hogy egy aprósággal nem számoltam: a hőséggel. Tavaly az UB-n hűvös volt, de idén kánikula is lehet. Nekem pedig kettőkor, a legnagyobb hőség idején kell indulnom. A Börzsönyben legalább nagyrészt árnyékban futottunk, de az UB-n szétaszalhat a napfény...

Tudatosan pedig lényegében csak az utolsó edzésemen készültem rá:

A várható kánikulában azonban óvatosabbnak kell lennem. Most viszonylag visszafogott volt a meleg, így az 5:20 körüli tempó mellett az első km végén még 140 alatt volt a pulzusom, és az ötödik végén sem emelkedett 145 fölé. Abban reménykedem, hogy hasonló eredményeket tudok produkálni a hőségben 5:40-es tempó mellett, így ezzel fogok indulni. Ha ezt folyamatosan tudom tartani, akkor öt és fél óra alatt lenyomom a távot. Ha a pulzusom 150 fölé megy, akkor kénytelen leszek lassítani, legalábbis az elején mindenképpen alacsonyan szeretném tartani a pulzust. A vége kétesélyes: remélem, hogy jól bírom, és a hőség mérséklődésével estefelé már gyorsíthatok. Másfelől az is lehet, hogy a megterhelés az óvatosság ellenére is olyan lesz, hogy nem fogom tudni tartani még ezt a tempót sem. Meglátjuk.

Nos, megláttuk. Az ilyen sebességről és pulzusról való álmodozás pillanatok alatt szétolvadt a tűző nap sugarai alatt. Pedig a veszély sokszor szóba került, csak nem vettük elég komolyan.

A blogban a meleg először Ulrik írásában bukkan fel, mint olyan tényező, amely miatt az ember hajlamos halasztgatni az edzését. Januárban pannonfunk jegyzi meg mellékesen, hogy tavaly a Nike félmaratonon megborult a melegtől. A hónap végén ugyanő időjóslásba bocsátkozott, melegfrontot és 20 fok körüli hőmérsékletet, illetve rossz időt jósolt a Velencei-tóra. (Ez utóbbi emlékezetem szerint nem jött be: mindenesetre tény, hogy több meteorológiai cikket nem publikált.) Az első komoly figyelmeztetést márciusban kaptuk, amikor a római maraton nem úgy sikerült, ahogy akartuk, és Vitya ezt a meleggel magyarázta. (Persze az a „meleg” most isteni ajándék lett volna.) Vitya le is vonta a tanulságot: „a meleg nem a barátunk”, és sarkkör környéki maratonról ábrándozott. (Ezt, de legalábbis a felét, Brixel Laci teljesítette, míg mi a Balatonnál szoptunk.) Kicsit később Ulrik panaszkodott arra, hogy a debreceni melegben kevés volt a frissítőpont, ráadásul ő ki is hagyott egyet. A bécsi maratonról beszámolva viszont inkább azt a következtetést vonta le, hogy a tavalyi Spar-maratonja nem a meleg miatt nem sikerült úgy, ahogy tervezte volna. Április végén pedig pannonfunk számolt be arról, hogy a meleg miatt nem sikerültek a tervei. Május elején viszont Vitya azt írta, hogy a nagy meleg ellenére mennyire jól sikerült a szekszárdi félmaraton. (Ez egyébként Ulriknak is kiválóan sikerült.) Vitya aztán a Terep50-nel is megbirkózott 30 fokban. Ugyanekkor pannonfunk dániai melegre panaszkodott, de mi gyanútlanok voltunk. A Börzsöny Trailen Vitya megint a melegre panaszkodott, én is ekkor ijedtem meg, Ulrik pedig az egészet nagyon nehezen élte meg.

A leggyengébb láncszem

Meglepő módon a fenti felsorolásban alig szerepel valaki: én. Márpedig kétségtelen, hogy vállalkozásunk azért nem sikerült, mert én nem tudtam teljesíteni a magam szakaszát. Életem első versenyén, a 2010-es K&H-n borzalmas hőség volt, hullottak az emberek, mint a legyek, de én, aki alig egy-két hónappal korábban kezdtem futni, probléma nélkül letoltam a magam 7 km-ét, és utána sem volt semmi bajom. 2011 júliusában a Délibáb félmaratont az ötödik km-en gyakorlatilag feladtam, de aztán összeszedtem magam, és ha nagyon rossz eredménnyel is, de lefutottam. Szeptemberben a Nike félmaraton döglöttek az emberek, mint a legyek, én ha nem is értem el a vágyott eredményt, PB-t futottam. Októberben a kassai maratonon szerintem remek volt az idő – akik a Sparon futottak, bizonyára mind egyetértenének velem –, de Vitya a melegre panaszkodott, és hozzá hasonlóan több szlovák indulót is hallottam hasonlóan nyilatkozni.

A felkészülés során én vitattam, hogy római eredményünk az időjárásnak köszönhető: tény, hogy nem volt hűvös, de én nem éreztem komoly akadálynak a meleget. Szignifikánsabban jobb eredményt értem el, mint Vitya, akit egyébként magamnál jobb futónak tartok. A következő hétvégén két félmaratont futottam, ismét elég melegben: figyelembe véve azt, hogy a maratont még nem pihenhettem ki, az eredmények nem voltak rosszak. Május elején pedig edzésképpen futottam le egy félmaratont melegben, frissítés nélkül, elfogadható tempóban.

Ezek után úgy vélem, nem alaptalanul mondom, hogy az átlagnál jobban bírom a meleget. (Ez nem érdem, legfeljebb szerencse.) Úgy tűnik azonban, a 38 fok már túl van azon a határon, amit elviselek, főleg, ha folyamatosan a tűző napon vagyok, árnyékok nélkül. A dolog igazi tanulsága az, hogy az egy dolog, hogy az ember mit tud átlagos körülmények között véghezvinni, és teljesen más dolog az, hogy mi az a teljesítmény, melyet az ember kedvezőtlen körülmények között is üzembiztosan ki tud hozni magából. Lehet, hogy az előbbiben már fel tudok mutatni valamit, de az utóbbiban még komoly hiányosságaim vannak. Nem igazán tudom, hogyan lenne érdemes az állóképességemet növelni (azon kívül, hogy még többet futok): a melegre télen aligha lehet edzeni, most meg járhatok ki a hőségbe, amit most felépítek, jövő nyárra úgyis leépül.

Ami biztos, hogy többet kell majd hegyre futnom. Azok az emelkedők, amelyek tavaly meg sem kottyantak, idén alaposan kifogtak rajtam. Ha a melegre nem is készülhetek, a szintkülönbségre igen, úgyhogy ősztől a hosszú futásokat rendszeresen szintesre tervezem. Azt hiszem, gyakran fogok föllátogatni a Hármashatár-hegyre és a János-hegyre, de nem úgy, hogy ott futok, hanem hogy oda futok. Ezen kívül sokkal nagyobb hangsúlyt kell fektetnem a terepfutásra, jóval több terepfutóversenyen kell indulnom.

Júniusban újrakezdjük

Annak, hogy ez most így sikerült (legyünk konkrétabbak: nem sikerült), megvan az a konkrét előnye, hogy nem kell új tervet kitalálnunk a jövő évre. Az egyetlen lehetőségünk, hogy ennek most újra nekimegyünk, de felhasználjuk az a sok tapasztalatot, melyet idén gyűjtöttünk.

Először is a verseny előtt koncentráltan kell pihennünk. Én amúgy úgy terveztem, hogy péntek reggel lemegyünk, elfoglaljuk a szállást, heverészünk, szunyókálunk a hűs szobában vagy a strandon, nyomjuk a folyadékot, este tésztaparti, alvás, másnap reggel nagy dinnyézés a folyadékfeltöltés érdekében. Ehelyett pénteken egész nap a Suhanj!-sátorban voltunk, én mondjuk csak tettem-vettem (az sem volt éppen pihenés), de Ulrik keményen dolgozott, a csapatpólókkal kapcsolatos adminisztrációt intézte, mellesleg még a munkahelyére is bedolgozott. Szombaton reggel azt mondtam, hogy én már nem megyek, de Ulrik akkor is reggel fél kilenctől kettőig nyomta az ipart. Na, ez az, amit nem engedhetünk meg magunknak.

A másik, hogy sokkal jobban meg kell szervezni a logisztikát. Tavalyi tapasztalataimból kiindulva azt mondtam, hogy nem szükséges a bicajos kíséret, mivel a frissítőpontok megfelelő távolságban vannak. Felmerült ugyan, hogy legyen, de nem jött össze, nagyon meg nem erőltettük. Nos, normál esetben valóban nem is szükséges (legalábbis nappal), de ez nem volt normál eset.

A másik dolog az autós kíséret. Az eredeti tervem az volt, hogy két autóval mennénk, és a saját szakasza előtt mindenki 6-12 órát pihenhetne. Végül a fiúk meggyőztek, hogy a dolog egy autóval is megoldható, és majd pihennek út közben. Nos, bár a menetrend felborult, ezalatt ők is rájöttek, hogy bizony ebben a felosztásban nem tudtak volna pihenni. Az eredeti kétautós megoldás mellett viszont még nehezebb lett volna életbe léptetni a vészforgatókönyvet.

Az egyetlen jó megoldás tehát, ha a csapaton kívülről biztosítjuk a kíséretet. Egy tízfős csapatnál van ideje mindenkinek pihenni, de négy főnél, legalábbis a mi tervezett beosztásunknál, a kísérés, furikázás túl sok energiát vesz el a versenyzőktől. Hogy kik lesznek majd a kísérők, sofőrök, az majd eldől, de így aligha indulunk el még egyszer.

Fontos továbbá, hogy legyen vészforgatókönyvünk. Érdekes módon egyáltalán nem gondoltunk arra, hogy mit csinálunk, ha borul az eredeti terv. Ennek nyilván az is oka, hogy a terv ezerféleképpen borulhat, és mindenre amúgy sem lehet felkészülni. De az azért jó lenne, hogy ha például tudnánk, ki az az ember, aki szükség esetén vált, hogy az előtte már ne nagyon egyen, nehogy teli hassal kelljen beszállnia.

Jövőre tehát ismért megpróbáljuk. A cél ugyanaz, de a megvalósításban nagy különbségek várhatók. Addig azonban a legfontosabb: az edzések, és a folyamatos fejlődés.