Utunk Ultrába

A szakállas viccet ideje lecserélni: megmutatjuk, mi a valódi dilemma!

Bármennyire is hihetetlen, áttértünk az egy számjegyű sorszámokra a visszaszámlálásban. Kedves olvasóink lassan izgulhatnak, hogy melyik lesz a kedvenc blogjuk júliustól. De addig is...

Már csak tíz hét, félelmetes, nem igaz? Kivéve persze, ha lassan beérni látszik a munka gyümölcse... vagy mégsem? Akkor most mi van?

Az ember gyanútlanul sétál, egyszer csak belefut valamibe, és benneragad. És hiába vergődik, be van hálózva, többé nincs menekvés. Igen, a Pók Janó által szervezett, a Velencei-tavat megkerülő futásokról van szó.

A római fáradalmak kipihenését lezáró Vivicittát követően ismét a "melódia" hangjai csendültek fel. Mesterem egy izmos edzéstervvel lepett meg, ami a május 12-i Terep50 teljesítésére készít fel.

Megvan a második. Budapest után Bécsben is teljesítettem a Maratont, 20 perccel javítva az akkori eredményemen. Rettentően tanulságos verseny volt. Nagyon vegyesen éltem meg, erre utal a címben az édes és a savanyú...

 Mi lenne, ha ingyen lehetne indulni egy félmaratonon, ahol kapnánk frissítést, biztosítva lenen az útvonal, lenne öltöző és WC, chippel mérnénk az időnket, és mindennek tetejébe még befutócsomagot is kapnánk?

Az idei húsvét valóban a feltámadást jelentette, és megjelentek a stigmák is.

Iramszarvas keresetlen szavakkal értésemre kívánta adni, hogy nem elég szavazni, a szöveges értékelés sem maradhat el a Versenyverseny esetében. Nos, a Vivicitta értékelése során, már 18 szavazat (köztük az enyém is) érkezett  messze-magasan a legtöbb, így egy héttel megkésve, ugyan de pótoljuk a felrótt hiányosságokat.  A versenyen Pannonfunkkal ketten indultunk, Ulrik a partvonalról figyelte az eseményeket, míg Iramszarvas annak ellenére, hogy benevezett, dezertált az általa kevésbé ideálisnak tartott időjárási viszonyok miatt. Ahogy korábbi beszámolómból kitűnik, jómagam a klasszikus Vivicittán (12km) álltam rajthoz, míg Pannonfunk a félmaratoni távon mérette meg magát.

Megkésve bár, de törve nem, essék néhány szó Debrecenről. A tavaszi versenyszezon nyitányaként Debrecenbe utaztunk. Voltak váltók, voltak egyéni félmaratonisták és voltak, akik a klasszikus távra neveztek. A Nagyerdő környékén egy nyolcadmaratoni pályát (kb. 5.3 km) alakítottak ki. Én az Édesnégyes csapatával futottam 4 fős váltóban, melyből 17 km volt az én részem. Elég meleg volt, az első frissítőpontot kihagytam, ami később picit megbosszulta magát: 12 km környékén eléggé visszaesett a teljesítményem. A 17 km-es váltópontot 1:30 körül értem el. Utána 6-8 percig sétáltam a váltó 2 másik tagjával, nem nagyon volt kedvem újra futni. De messze volt még a cél, ezért lassú kocogásba kezdtem. Meglepetésemre kezdett visszajönni az erőm és szűk 11 perces utolsó 2 km-t tudtam futni. Az FM időm így 2:03 lett.

Low budget verseny egy köpésnyire a főhadiszállásomtól – ezt nem lehet kihagyni! Beneveztem az ELTE-BEAC Polythlon Triathlon Klub által szervezett VI. PDF - Evolta Húsvéti Dunaparti Félmaratonra.

A maratonos és a dupla félmaratonos hétvége után most csak 12 km-t kellett volna lefutnom. Nem volt hozzá kedvem.

A római futást követően két hét pihenés várt rám, megadva a testnek, amit érdemel. A pihenés egy gyors rövid 12 km-es versennyel ért végett.

Rómából hazaérkezvén Mesteremmel kielemeztük a futást és ismét megállapítást nyert, hogy a meleg nem a barátunk. Levonva a tanulságot, abban maradtunk, hogy inkább a sarkkör környékén nézzük ki a következő versenyhelyszínt. Annak érdekében, hogy a sűrűnek ígérkező áprilisi-májusi versenyszezonra való felkészülést pihenten tudjam elkezdeni, csupán átmozgató örömedzéseket végeztem. Az első héten biciklizés, evezés és tenisz szerepelt a programba. Az evezés príma keresztedzés, hiszen a felsőtestet kellőképpen megterheli és a megfelelő csapásszám a keringésnek is jót tesz. Kenus sportmúltamnak köszönhetően a tavaszi első vízreszállást még mindig  ünnepnek tekintem. A szép napos, szélcsendes időben kétszer is alkalmam nyílt 10-10 km-t evezni. 

A vasárnapot a partvonalról néztem. Nem futottam a Vivicittán. Vagyis de, bő 1 km-t a SUHANJ! futamon. Előtte napokban úgy voltam vele, hogy sima ügy, miért is lenne nehéz "csak" nézőként jelen lenni. Úgysem volt ilyen három éve már. Talán épp itt az ideje. Mindenesetre más, mint a pályán. Nagyon más.

Régen írtam utoljára. Nem azért, mert nem történik velem semmi, hanem ellenkezőleg: olyan sok. Nyilván kifogás, hogy el vagyok foglalva, meg nincs ihlet... De valami ilyesmi.

A héten ismét igyekeztem fokozni a terhelést. A maraton után egy héten belül két félmaratont futottam, a kettőt 24 órán belül. Sajnos a kettő között pihenni sem igazán volt lehetőségem, hiszen át kellett kocsikáznom Bajáról Debrecenbe. Lenyűgöző eredmény nem született, de elégedetlen sem vagyok.

Idén másodszorra rendezték meg Baján a Kikelet félmaratont. Bár úgy tűnt, az első alkalom nem tette közismertté, már a mezőnyön végigtekintve is látszott, hogy rengeteg komoly versenyző érkezett.

Minden út Rómába vezet – de legalábbis keresztülvisz rajta. Nincs ez másként az Ultrába vezető úttal sem. Vityával tavaly Kassán úgy döntöttünk, hogy a következő állomás Róma lesz. Íme, az értékelés.

Március idusát és az azt követő napokat az örök városban töltöttem családommal, abból az apropóból, hogy 18-án a 18. Maratona di Roma elnevezésű versenyen méretessem meg  magam.

Túlestem az idei első megmérettetésen, amelynek meg kellene mutatnia, hogy mit ért a téli edzéssorozat. Nem vagyok boldog.

Szóval ott hagytam abba, hogy eldöntöttem: ha ment a 30 km, menni fog a 42 is. Vityával be is neveztünk a bécsi maratonra. A dolgok azonban nem olyan egyszerűen alakultak, ahogy gondoltam.

Mint az előző részben írtam, sosem sportoltam, és mintegy véletlenül kerültem a futógépre. Akkor megszédített az a siker, hogy fél óra alatt négy kilométert is képes voltam lefutni, és arra gondoltam, hogy ha igyekszem, akkor ez bizonyára fejleszthető. Persze az is felmerült bennem, hogy ezzel néhány kilót le is adhatok – abban akkoriban azért már nem bíztam, hogy igazán le is fogyhatok. Ez csak néhány hét után merült fel bennem, amikor azt láttam, hogy a módszer működik: ekkor gondoltam arra először, hogy talán tényleg meg lehet csinálni. De ne siessünk a dolgok elébe!

Már mindenkinek volt bemutatkozó posztja, csak én húzom-halasztom. Jó okom van rá: fogalmam sincs, mit érdemes megírni. Lehet, hogy kissé túl is dimenzionálom a feladatot, de talán ez is érthető.

 Leálltam a hosszú futásokkal, viszont szinte minden nap futok egy rövidebbet. Picit jobb formában érzem magam.

A felkészülés legnehezebb részén vagyok túl a Róma felé vezető úton. Legutóbbi bejegyzésem alkalmával már említettem, hogy a hosszú, lassú futások, iram-, illetve gyorsító edzésekkel egészültek ki. A február a maga zordságával és irdatlan mennyiségű havával nem éppen ideális edzés körülményeket teremtett, de legalább változatosságot hozott, ami ugye gyönyörködtet. A március aztán meghozta a várt enyhülést és ezzel egyidejűleg arra lettem figyelmes, hogy a stopper mutatói is alacsonyabb értéket jeleznek.

A heti edzés mindig egy ún. átmozgató, regeneráló futással kezdődik a hétvégi hosszú futásra tekintettel. Ez azt jelenti, hogy 10-12 km-t 130-138 bpm-es tartományban teszek meg. A hetek teltével a sebességem km-enként 6:13, 6:06, majd 5:57 átlagot adott. Ami most a legfontosabb; a maratoni tempóm is kezd beérni a kívánt szintre, a legutóbbi gyorsító edzésen pedig 4:30 és 4:40 között lobogtam.

A hosszú hétvégi futások, hála az ideálisabbá váló időjárási viszonyoknak is gyorsabban teltek: 5:57/km, majd 5:48/km. Az 5:48/km-es tempójú 30-ast egy nyúlnak is köszönhetem, aki közel 8 km-en keresztül volt segítségemre. A nyúl nem volt más, mint maga a Mester. Míg én 140 körüli pulzussal haladtam, addig Mesterem szíve 120-at vert percenként és miután elváltak útjaink ő is felpörgette a műszert 140-ra, ami neki 4:40-es kiliket eredményezett. Van hova fejlődni. Az utóbbi két héten összesen 145 kilit (78+67) tettem meg.