Utunk Ultrába

Eredetileg ennek a posztnak a Négy nap Ultrában címet szántam, de hát így alakult... Ez a blog azzal a céllal indult, hogy négyen fejenként 53 km-ben körbefussuk a Balatont. Most valami nagyon hasonlót sikerült is megcsinálnom, méghozzá már nem egyszer, hanem háromszor, három egymást követő napon. 53 km ugyan csak az egyik nap volt meg, de minden nap nagyon közel jártam hozzá. Igazán egyik napot sem nevezném ultrának, mert ugyan hosszabbak a maratonnál, de nem sokkal – inkább csak afféle wannabe ultrák. De így együtt azért talán mégis tekinthetőek ultrának.

Akik megtisztelnek figyelmükkel észlelhették, hogy idén egy újévi köszöntőt leszámítva szinte semmit sem posztoltam. Igaz, hiányérzetének csak Iramszarvas adott hangot, megjegyezve, hogy "remekül teljesítek", de ennek nem látni nyomát a virtuális térben. Nos, minden viszonylagos, de ha igaza is lenne barátunknak, állítása legfeljebb február elejéig állta volna meg a helyét. Hogy miért is? Menjünk szépen sorjában.

Annak idején, mielőtt be kellett vonulnom, sajátos stratégiával vészeltem át az azt megelőző időszakot. Tisztában voltam vele, hogy nem tudhatom, mi vár rám, és felesleges bármivel rémisztgetnem magam: a rám váró szörnyűségek úgyis mások lesznek, mint amikre előre gondolok. És mivel nem tudhatom, mi vár rám, ki sem tudom találni, hogyan védekezhetnék ellene. Így aztán 1991 nyarát úgy éltem át, mintha augusztus utolsó napjaiban véget érne az életem. Egyszerűen nem gondoltam az azt a napot követő időszakra.

Vitya remekül teljesít, István szédületesen fejlődik, Ulrik pedig – aki saját blogjáért hanyagolt minket, de már azt sem írja – újra rendesen edz. Szóval mindenki sikeres, mindenki írhatna valami pozitívat, mégis én írok beszámolót, aki ugye...

Mielőtt a tavalyihoz hasonlóan megosztanám az idei terveimet tartalmazó menüsort, készítenék egy összegzést is 2013-ról. Sajna - ellentétben Iramszarvassal - nem vezettem olyan precíz kilométer-számláló kimutatást, ezért most kizárólag a versenyeim adatait osztanám meg. Idén ígérem, minden megtett méterről pontos kimutatást készítek, annál is inkább, mivel csatlakoztam a 2014km/év mozgalomhoz.

Rendszeres követőinknek bizonyára feltűnt, hogy beharangoztam a gútai maratont, aztán nem számoltam be az eredményről. Most ezt is igyekszem pótolni.

Az idei hosszúra nyúló versenyszezont lezáró december 1-ei Advent Adria Maratont követően a decembert a pihenésnek, feltöltődésnek kívántam szentelni. Igaz a 2014-es ambiciózus terveket szem előtt tartva, azért nem álltam le teljesen, sőt az év utolsó hete igazán tartalmasra sikeredett.

Ideje összefoglalni, hogy mi történt a 2013. évben – de előtte lássuk az összefoglalót az év végi edzésekről!

A Piros 65 teljesítését követően továbbra is engedtem a szirtek csábításának; a terepfutás varázsa ismét magával ragadt. Ugyanakkor arról sem feledkezhettem meg, hogy Iramszarvas, a januári gútai kiruccanásunkhoz hasonlóan ismét "belerángatott" egy olyan maratonba, ami magamtól biztos, hogy nem jutott volna eszembe. 

Vityával kettesben Suhanj! ultrába néven neveztünk az Ultrabalatonra.

Nyakunkba zúdul a téli edzések minden öröme: a sötét, a szél, a csapadék – igaz, egyelőre hó formájában még alig jelentkezett. Az ember elgondolkodhat azon, hogy tényleg akar-e ultrafutó lenni.

A Tudás Útján kihoztam magamból, ami bennem volt. Ezzel részemről a szezon lezárult, habár a szokottnál is tovább nyúlik: a siófoki félmaraton ugyan nem az utolsó verseny volt idén, de már csak edzésnek futottam, és ez így lesz az elkövetkezendő versenyekkel is. A következő hónapokra viszont visszatér a rendszeres, komoly edzésmunka. Egy időre tehát búcsút veszek a nagy sebességtől, természetesen azért, hogy még gyorsabban térhessek vissza.

A müncheni fiaskó után nem hagytam el magam, annál is inkább mert a Bécs-Pozsony-Budapest ultramaraton  befutó szakaszának teljesítése becsületbeli ügy. Nem mellesleg elég sok munka maradt bennem ahhoz, hogy csak úgy  elengedjem, ezért megteszek mindent azért, hogy az a sz@rhoz hasonlóan kijöjjön belőlem. (Wichmann Tamás : "A munka olyan, mint a sz@r, előbb vagy utóbb, úgy is kijön.")

Mögöttem van 42 km futás a ljubljanai maratonon (kissé szabadabban Túl vagyok 42 km futáson a ljubljanai maratonon vagy Túl vagyok a 42 km-es futáson a ljubljanai maratonon stb.) – nem emlékszem, mikor láttam magam előtt először olyan futópólót, melynek hátulján ez áll, de az bizonyos, hogy már első alkalommal bővült egy tétellel (egyébként nem létező) bakancslistám. Nem is tudom, mi vonzott jobban: az, hogy ebben a csodálatos városban futhatok maratont (akkor még nem tudtam, hogy gyakorlatilag bármelyik porfészekben lehet maraton, de legalább egy félmaraton – igaz, máig nem értem, hogy pl. Szegeden miért nincs semmi), vagy egyszerűen az a tény, hogy lesz egy pólóm szlovén felirattal. Örömmel jelentem, a póló megvan, részletek alant.

(A bejegyzés hozzám képest is szokatlanul hosszú lesz, viszont „fejezetenként” is olvasható.)

Az előjelek kedvezőek voltak. Tavalyi teljesítményemet, mind a Suhanj!6-on, mind a NIKE FM-en felülmúltam idén és az edzéseredmények is azt mutatták hogy jó az út, amin haladunk, így bizakodással telve utaztam el Münchenbe. Lássuk mi is történt ott.

A múlt heti posztom elején a ruletthez hasonlítottam a maratoni futást, a végén pedig ezt írtam: „Ezzel egyébként úgy tűnik, sikerült az éves maximumot kihoznom magamból. Van még ugyan két maratonom, de elég valószínűtlen, hogy még egyszer ennyire kedvező időjárást sikerül kifognom. Az is kevéssé valószínű, hogy Kassa után egy hét alatt sikerül teljesen regenerálódnom, tehát lényegében még egy esélyem van.” Természetesen hülye voltam, mert nem vettem figyelembe, hogyan is néz ki valójában a véletlen.

Komolyan kezd az az érzésem lenni, hogy a maratoni futásnak semmi köze nincs edzéshez, felkészültséghez, lényegében semmihez – kivéve a szerencsét. Az egész olyan, mint a rulett.  Két hete Karva és Lábatlan között nagy nehezen sikerült kb. négy óra alatt futnom a távot. Idén kilencedszerre Kassán  tettem meg tétjeimet: semmi mást nem tettem, mint felemeltem a pulzushatárt 150-ről 155-re, az időjárás pedig valamivel kedvezőbb volt.

Erre a hétre nem terveztem posztot, mert csak az esztergomi félmaraton volt betervezve. Ráadásul a múlt heti maraton eredménye elmaradt a várakozásaimtól, így nem éreztem magam túl motiváltnak – ennek következtében a hét közbeni edzéseket továbbá sem tudtam napi rutinom részévé tenni. Egy nem várt esemény miatt azonban ennek a posztnak mégis meg kell születnie.

Szeptember 22-én idén már a harmadik maratonomat kezdtem Szlovákiában – ám északi szomszédunknál továbbra is csak két maratont fejeztem be. Nem kell aggódni, versenyt feladnom azért nem kellett.

A legutóbbi jelentkezésem óta bizony sok idő elsuhant, a nyárból ősz lett és az ősz hozza magával azokat a versenyeket, melyek célt adnak a felkészülésnek. Őszi célversenynek egyrészt az október közepén rajtoló müncheni maratont, másrészt a november első hétvégéjén sorra kerülő, a Pilis és a Budai-hegység legszebb részeit átszelő, Csillaghegyről induló és Nagykovácsiba érkező Piros65 teljesítménytúrát tűztem ki.

Mint sokan mások, életemnek egy olyan szakaszában kezdtem sportolni, amikor életem nehéz időszakán mentem át: úgy éreztem, semmilyen szempontból nem találom a helyemet, s helyzetemből nem láttam a kiutat. Úgy gondoltam, esetleg szakember segítségére is szükségem lehet, ezért pszichoanalitikushoz fordultam. Arra, hogy valójában mennyit segített, ma sem tudnék egyértelmű választ adni, de nem is emiatt említem, hanem azért, mert az első alkalommal igyekeztem a lehető legtöbb olyan dolgot elmondani, ami segítheti őt abban, hogy segítsen rajtam. Eközben megemlítettem azt is, hogy az utóbbi hetekben néhányszor lent voltam egy edzőteremben, és bár semmilyen sportmúltam nincs, ne csodálkozzon, hogy ha néhány hónap múlva már kigyúrtan fogok megjelenni, mert ha én egyszer belekezdek valamibe, akkor abba eléggé bele szoktam vetni magam. Nos, ha kigyúrtnak a mai napig nem lehetne mondani, az azért tény, hogy néhány hét alatt lefogytam, és egészen kisgyermekkorom óta életemben először nem voltam kövér.

Ismét sikerült egy hétvége alatt két maratonnyi távot összehozni, ráadásul új felosztásban. Mégsem csak örömre van ok, van min elgondolkozni is...

Lassan négy hete, hogy térdig gázoltam ultrában, így lassan ismét ideje összefoglalni, mi is történt azóta. Már csak azért is, mert volt meglepetés...

Korábban már írtam az ételfutárokkal kapcsolatos tapasztalataimról, a Zsírégetőklubról és az Ízvarázslóról. Miután jól bevált kedvenc ételfutárom, a még meg nem énekelt KétkerÉtkem jó ideje nyári álmát alussza, megint újjal kellett próbálkoznom: a Nyersétel Akadémia (sic!) keltette fel a figyelmemet, tőlük pedig a VegaFOODon keresztül lehet rendelni.

Akik eddig nem értesültek róla, legutóbbi posztomból azok számára is kiderülhetett, hogy kéremszépen itt vérhólyagügy van. Ne köntörfalazzunk: a vérholyag az én lábamon nőtt a S!6 alatt.