Az I. részben hőseink betekintést engedtek abba a világba ahonnan jöttek, elkísértük Őket azon az úton, amely az UTMB-hez vezet, és most itt állunk a kapui előtt. Már nem kell sokat várni, a zöld lámpa rögtön kigyullad. Öveket tessenek bekapcsolni és mivel ultratávról - 170,9 km, 10223 +m, 10225 -m - beszélünk legyen kéznél ISO és energiaszelet is!
Mesteremmel készített interjú kedvező fogadtatása bátorított fel a folytatásra. A tét ezúttal sem kicsi, egyszerre két ultrafenomén bemutatására vállalkozunk:
Szimandl Anitáról már több alkalommal megemlékeztem e blog hasábjain, nem egyszer ejtett ámulatba minket káprázatos teljesítményével, ugyanakkor a frissítőasztal túloldaláról nyújtott önzetlen segítségét sem feledjük.
Kuris Oszi is káprázatos jelenség, eredményei magáért beszélnek, emberi nagyságát az UTH közös teljesítése során testközelből ismertem meg. Az I. részben a kezdetekről és az UTMB-hez vezető útról beszélgettünk.
Nagyon bejött a tavalyi nyaralással összekötött futásunk a Lavaredon, ezért nem sokat töprengtünk azon, hogy ez idén se legyen másként. Már szilveszterkor jelezte Mester, hogy a Velebit UltraTrail igazi kihívást jelentő technikás pálya, ami ráadásul pont a dalmát tengerparton van. Bálintnak köszönhetően a közelben kiváló szállást is találtunk. Ezúttal az Erő megosztásra került, mivel a Váci Jedik közül Veriga és Fecó a Zugspitzet választotta.
Mivel az Ultrabalatont egyszer már lefutottuk párosban, és azóta csak fejlődtünk, úgy gondoltuk, a teljesítmény megismétlése nem lehet legyőzhetetlen kihívás. Az egészet inkább egy ajándékkörnek tekintettük (innen a csapatnév), és csak annyit variáltunk rajtra, hogy megcseréltük a szakaszokat.
Alig tíz hete vagyunk túl a Balaton Szupermaratonon, és máris itt az Ultrabalaton. Ami engem illet, ez az időszak nem az alapos felkészülésről és az eddigiek tetézéséről szólt: egyedül abban bízhatok, hogy a Böszmére gyűjtött erő az UB-n is segít átjutni.
Közös posztjaink mindig a Balatonhoz köthetők. Most sincs ez másképpen, igaz ezúttal nem a megszokott Ultrabalaton teljesítése kapcsán osszuk meg élményeinket, pedig most jártunk csak igazán, hol is máshol, mint Ultrában. A poszt címe pedig már két éve a tarsolyunkban van...
Amikor legutóbb összefoglaltam 2016-os céljaimat, fő célkitűzésemnek a Böszmét neveztem meg. A Böszmét túl vagyunk, ideje tehát leírnom, milyen volt a felkészülés. A versennyel majd egy későbbi poszt foglalkozik.
Az engedélyezett - csupán 150 km-t termő - januári lazításomat további egy héttel voltam kénytelen megnövelni. Sajnos ez nem önszántamból történt; egy laza náthánál azért komolyabb meghűlés tüneteit produkáltam. Igazándiból egy-két napig voltam nagyon erőtlen, amikor legszívesebben, ha tehettem volna, ágyban maradok. Nem erőltettem a futást, a két évvel ezelőtti majd egy hónapos februári kényszerpihenőre gondoltam, amikor nem teljesen egészségesen próbáltam futni, de visszaestem. Pont 15 nap telt el futás nélkül, mikor ismét megnyomtam a stoppergombot. Ahhoz, hogy a tavaszra kitűzött célokat elérjem, eljött az ideje a munkavégzésnek is.
A 2015-ös terepfutószezont hivatalosan a Naszálytrail teljesítésével lezártnak tekintettem. Jelzést kaptam, hogy mind mentálisan, mind fizikailag kezdek lemerülni. Ahhoz, hogy még sokáig örömöt okozzon a hegycsúcsok, bércek világa és maga a futás is lételemem maradjon, szükségét éreztem egy kis pauzának. Ennek látszólag ellenmondani látszik az a tény, hogy decemberben sem álltam le teljesen, sőt just for fun, több teljesítménytúra szirénhangjának nem tudtam ellenállni (Iramszarvas ezt találóan darázsolásnak nevezi). Nem sokára kiderül, hogy kissé lazábbra engedtem a gyeplőt, ami leginkább a januári feltöltődésben nyilvánult meg igazán.
Tavaly is tartottam évértékelőt, ez idén sem maradhat el. Azt már legutóbb leírtam, hogy 2458 km-rel zártam a2015-ös évet: 5 km-rel többel, mint 2013-at, és éppen 111-gyel kevesebbel, mint 2014-et. De lássuk, mit jelent ez az eredmények szempontjából!
Állítólag a darazsak az egész nyári munka után egy bonus tracket kapnak az élettől. Ekkortól semmi dolguk, élvezhetik az életet, rárepülhetnek minden édesre, míg el nem jönnek a fagyok, és el nem búcsúznak az élettől. Valahogy ilyen a szezon vége is, bár a fagyokba is belelóg. Ilyenkor már nincsenek nagy célkitűzések, amikhez igazítani kell az edzéseket, lehet lazulni, egyszerűen élvezni mindazt, ami adódik...
Azon "szerencsések", akiknek módjuk és alkalmuk nyílt a Haza védelme érdekében sorkatonai szolgálatukat teljesíteni, nem szorul különösebb magyarázatra az "eltáv" szó jelentése. Természetesen nem a hétvégi hazamenetellel kapcsolatos katonai élményeimet szeretném megosztani veletek, beszámolóm az idei Naszály-Trail teljesítésével függ össze.
Az Adidas CC Ride lassan muzeális cipő: 2011 tavaszán dobták a piacra. Jómagam talán két évvel később, egy outletben,m kedvező áron jutottam hozzá. Sajnos azóta doboza az örök Mikulásgyárba távozott, így pontosan nem tudom megmondani, mennyiért.
Tavaly a frankfurti maratonhoz egy remek vásár kapcsolódott. Bár éppen nem volt szükségem cipőre, gondoltam, nem árt, ha bespájzolok magamnak valamit, ha sikerül jó áron találni valamit. Elsősorban könnyű minimalista edzőcipőt kerestem, és erre kitűnő megoldásnak tűn a Saucony Hattori, melyet 80€ helyett 30€-ért kínáltak (mai árfolyamon 25e helyett 9 és fél ezer forintért). A Sauconyról sok jót hallottam, de még sosem volt, gondoltam, egy próbát megér. Igaz, eléggé elüt a többi Sauconytól, ahogyan ez a minimalista modelleknél szokás is, ha a cég egyébként a párnázott vonalban nyomul.
2014 június 11-én vettem egy inov8 Bare-Grip 200-as cipőt. Mivel messze többet adtam érte, mint amennyit általában egy futócipőért adok (közel 35 ezer forintot), nagyon vigyáztam rá, és csak különleges alkalmakra, versenyekre vettem fel. 2014-ben összesen hat alkalommal hordtam, 260 km került bele.A cipő igen könnyű, erre szokták mondani, hogy „mintha a lábamon sem lenne”, nagyon kényelmes viselet. Igen markáns „stoplizata” van, ez gyakran segít a kapaszkodásban. Kevésbé előnyös olyan talajon, amely igen köves, ha ugyanis éppen a stoplival lépünk rá a kőre, az eléggé instabil érzetet kelt. Érdekes módon ez az érzet idővel csökkent, nem tudom, hozzászoktam-e ezekhez a pillanatokhoz, vagy a cipő puhult. Az alábbi képen éppen az első bevetésen, a 2014-es Börzsöny Trailen látható.
A poszt címe első pillantásra talán nem világos, ezért adok egy kis puskát.
Hozzávalók: 40 dkg kelkáposzta, 1 fej vöröshagyma, 1 gerezd fokhagyma, 2 nagyobb burgonya, 1 dl 
olaj, kevés liszt, 20 dkg virsli, 1 csokor petrezselyem, 1,5 dl tejföl, majoranna, só, bors ízlés szerint.
Elkészítés: tégy egy csipet sót a forró vízbe, majd ...
Mielőtt tovább olvasnátok ismét megcsúszott posztomat, fontos tisztázni, hogy valóban gasztroblogra váltottunk-e. Belefásultunk volna az értelmetlennek tűnő futásba, végre megjött a jobbik eszünk, és végleg átadtuk magunkat a kulináris élvezeteknek? A kérdésre a választ mindjárt megtudjátok.
Jó, jó, magam is tisztában voltam azzal, hogy kissé el vagyok maradva a posztokkal, de azt nem gondoltam volna, hogy augusztus végén írtam utoljára. A szeptember a félmaratonokról szólt, és mivel november közepén is ez lesz a főműsor, ezt az időszakot most nagyvonalúan átugrom, és rögtön áttérek az októberre. A szeptemberi eseményeket majd a novemberiekkel együtt tárgyalom.
Az éjszakai futások korszaka elsősorban annak köszönheti létét, hogy nappal nyáron hőség van. De mi van, ha az éjszakai futások korszaka elmúlik, de a hőség még nem?
Címválasztásom nem szorul különösebb indokolásra, annál inkább hallgatásom, illetve halogatásom. Gondolhatnók azt is, hogy a nyár pihenésre szolgál, így a május végi UB óta nem történt érdemleges futóesemény az életemben, pedig ez közel sincs így. Igaz próbáltam pihenni, feltöltődni, de valós célok nélkül csak lézengünk. Nem palástolom tovább; a múzsa csókja hiányzott, ami úgy érzem ismét homlokon ragadott, egy-két remekbe szabott - köztük Iramszarvas ismét felfelé ívelő formáját bemutató és engem roppant mód inspiráló - beszámoló elolvasása után.
A nyár közepe idén különösen forróra sikerült, nem csoda, ha megnő az éjszakai futások jelentősége. A korábbi években is szemeztem az újvidéki, belgrádi éjszakai futásokkal, különösen azután, hogy a pozsonyin részt vettem (az sajnos csak 10 km, így erősen megfontolandó, mennyire éri meg a kitérő), de tavaly óta a Budapest Night Run házhoz hozza az élményt. És persze ott van a Suhanj!6, mely örök kihívás...
Az UB után kisebbfajta válságba kerültem. Ennek egyik oka éppen az volt, hogy az UB-n futott második szakaszomnak köszönhetően úgy éreztem, kezdek kilábalni a térdproblémák okozta válságból. Úgy éreztem, jobb lenne rendszeresen futni, edzeni – de mivel nem volt kitűzött célom, nem igazán tudtam, hogy miért. A S!6 vagy a Korinthosz.hu túl közel van ahhoz, hogy azokra gyúrjak. Aztán eszembe jutott, hogy végül is neveztem a Łemkowyna 70 kilométeres távjára, és ha célidőt nem is látok értelmét kitűzni, azért még arra gyúrhatok, hogy minél jobban sikerüljön. Így aztán ismét nekivágtam a rendszeres edzésnek.
Tavaly év végén még abban a reményben neveztünk, hogy idén végre megvalósítjuk eredeti tervünket, és mindenki egyben futja le a rá eső kilométereket. Azonban futó tervez, sérülés végez...
Mikor szájtátva csodáltuk Mesterék teljesítményeit a +100-as versenyeken, őszintén megvallva eszembe sem jutott, hogy egy ilyen megmérettetésen én is kipróbáljam magam majd egyszer. Aztán valahogy mégis másképpen alakultak a dolgok, egy 5 éves fejlődési íven haladva egyre hosszabb teljesítményekre lettem képes, köszönhetően a rendszeres, heti 4 edzést magába foglaló, mesterien felépített edzésterveknek. Tavaly ősszel a Piros85-öt teljesítve éreztem először, hogy talán mentálisan is megértem a Terep 100 teljesítésére. Ennek megfelelően kezdtem el készülni az idei versenyekre.
A legutóbb beszámoltam arról, hogy mindenféle probléma után ismét rendesebben futok, gyakrabban és hosszabb távokat is. Azóta is úgy igyekeztem, hogy minden héten meglegyen legalább a maratoni táv, sőt azóta túl vagyok két U-s versenyen is, egy igazi ultratávval, megy egy kvázi-ultrával (két részletben, de 24 órán belül).
Utolsó kommentek